Nem lettem más ember



Nem lettem más ember és nem is váltom meg a világot, de azt tudom, hogy minden okkal történik. De rólam szól, és hogy az életem is rólam szóljon, ezért kellett a rák. Az életem változott meg, ami mostantól tényleg rólam szól, arról, hogy jól érezzem magam és ne alkudjak meg, ne elégedjek meg a kevésbé jóval, ha a jó is az enyém lehet.

Nem tudom, mikor kezdek el újra írni, nem merek ígérni, de írni fogok. Írni fogok, mert tele vagyok ötletekkel, és a vázlatfüzetemben is gyülekeznek a vázlatok, amelyek kidolgozásra várnak. Remélem, sor kerül rá 2019-ben. Hiányoznak a rövid írások is, csak úgy leülni és valamit kiírni magamból. De egyelőre még önmagammal van tele a fejem, azzal, hogy a betegség okozta lelki terheket a helyükre pakoljam, hogy megtanuljak együtt élni az időnként felbukkanó félelemmel. A pozitív hozzáállás és a betegségem során tanúsított türelem ellenére, a kívülről látható erőm mögött, a mélyben ott vannak a törések. 

Sok minden van ott lent, de úgy döntöttem, bátor vagyok és erős, pedig van úgy, hogy elsírnám magam. Az az érdekes, hogy nem a jelen esetleges nehézségei miatt, mert tudom, hogy megbirkózom mindennel. Nem. Amiatt a fiatal nő miatt, aki 2018 augusztus utolsó napjainak egyikén felébredt az altatásból, és szembe kellett néznie vele, hogy összeszabdalták a testét, megcsonkították, amíg kiszolgáltatottan feküdt a műtőasztalon. Vagy azért kell sírnom, amikor az az emlék jut eszembe, hogy ugyanez a nő június 10-én majdnem elvérzett. Aztán pedig azért kell sírnom, mert az jut eszembe, ez a nő mennyire erős és bátor, mégis mennyire apró és törékeny.

Ha évértékelőt írnék, azt írnám, 2018 maga volt a pokol. De ez nem lenne igaz. Mert annyi jó dolog történt velem! Amikor felébredtem az altatásból, a férjem ott ült mellettem, fogta a kezem és simogatta az arcom. Mert megtapasztaltuk, hogy mindketten erősebbek vagyunk, mint hiszünk. Mert a kapcsolatunk, ami eddig is erős alapokon állt, mostantól még erősebb. Mert lezárult az az időszak, amikor a problémámmal hiába jártam orvoshoz, mert már nem szenvedek tőle, mert már vége, ha nagy árat is fizettem érte.

Mert nem haragszom azokra az orvosokra, akik nem vették észre a bajt. Aki viccelődött a laboreredményem felett, hogy ne aggódjak, mert én úgy sem leszek rákos, nem az a típus vagyok. Vagy amikor a szűrés eredménye negatív lett, és a nőgyógyász széttárta a karját, és azt mondta, nem lát semmit. És újra és újra megvizsgál, hogy már a nővérke szól rá, egy hónapja nézett meg, de megnéz, hátha van változás. Semmi. Semmi. Semmi. És a többi orvos. Kéthavonta labor. És közben folyik el belőlem az élet.

Nem haragszom a főbérlőmre sem, aki nem mondta el, hogy a vízvezeték ólomcső és nagyon rossz állapotban van, ne igyunk csapvizet, ne főzzünk vele, mert ólmos a víz. Nem haragszom rá, amiért nem mondta el, hogy a lenti lakásban élő anyja elmebeteg. Nem haragszom rá azért sem, amikor rájöttem erre, és mikor szembesítettem vele, tagadta. Nem haragudtam rá akkor sem, amikor orvosi vélemény lett róla. Nem haragszom, mert elég erős vagyok ahhoz, hogy ne haragudjak, és elég bátor, mert mindezzel szembe tudjak nézni. 

Nem haragszom, amiért karácsony előtt egy héttel a lenti lakásba beköltöztetett család lenyúlta az ágyunkat. Oké, ez hosszú történet, a főbérlő nem szólt nekik, hogy az az ágy a miénk, de a hűtőnket legalább még ki tudtuk menekíteni. De ha már rájöttünk, hogy elvették, a tévedés tisztázása után visszaadhatták volna. Á, hagyjuk a fenébe, a bérleti díjból levonjuk. Na igen, azért sem haragszom, mert utólag és visszamenőleg akar behajtani rajtunk olyan pénzt, amiben nem állapodtunk meg. Nem hagyom magam átverni, kihasználni, lehúzni, mert elég erős vagyok a sarkamra állni és nemet mondani.

2018 megtanított arra, hogy higgyek magamban, higgyek a csodákban. Azt mondták, a műtétig még bármikor vérezhetek, elvérezhetek, de nem véreztem. Azt mondták, nagy eséllyel meghalhatok a műtőasztalon, de túléltem. Azt mondták, áttéteim vannak, de eltűntek. Azt mondták, nem fogok tudni rendesen pisilni, de tudok. Kemó helyett csak sugarat kaptam. A felsorolt mellékhatások közül is "csak" hasmenésem volt. Azt mondták, legyengülhetek, de a felfoghatatlan, sosem tapasztalt mennyiségű hasmenések ellenére sem gyengültem le. 

Csoda volt az új albérletünk is, amit nem mi kerestünk, hanem ő talált meg minket néhány nappal karácsony előtt. A betegségem rengeteg pénzt felemésztett, úgy, hogy a tartalékunk is ráment. Tudtuk, hogy új albérletet kell keresnünk, és úgy fogunk majd hozzá, hogy nincs kauciónk. Hozzá sem fogtunk a kereséshez, lett lakás, és kaució nélkül. A pénz elvesztését sem veszteségnek fogjuk fel, hanem örülünk, hogy volt, amikor kellett, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá, nem mástól vártuk a segítséget. És bár most lenullázódva indítjuk a januárt, de új eséllyel. Tele tervekkel, álmokkal, jó kedvvel. Mert az egyik legnagyobb lecke volt, hogy ennyi rossz tapasztalat mellett végig mosolyogtunk, nevettünk, viccelődtünk akkor is, amikor másnak talán sírni lett volna kedve. Voltak nehéz percek, volt néhány könnycsepp, de felül tudtam írni és mosolyogva csináltam végig. Na jó, 90%-ban. De ez még mindig nagyon jó arány!

Mit mondjak, 2018? Borzalmas voltál, de mégis jó, hogy megtörténtél. De, ugye, most nem évértékelőt írok. De nem ám! Nem lettem más ember, de az életem megváltozik, és a változás jelenleg is folyamatban van. Ami a legfontosabb, és ami mindenkihez szól: soha ne adjátok fel, és próbáljátok meglátni a rosszban is a jót, mert ott van, csak nem veszitek észre! És ha te nem vagy hajlandó változtatni az életeden, akkor majd az élet tesz róla, hogy megváltozzanak a dolgok.

3 megjegyzés:

  1. Gyógyulást, és sok pozitív élményt és változást kívánok. Remélem minden rendben lesz.

    VálaszTörlés
  2. Kitartást, erőt, ihletet kívánok, egy jobb '19-et. Abszolút példaértékű a felfogásod, kiállásod, minden. <3

    VálaszTörlés