Az ablak mögött



Egy kéz kapaszkodott a portól szürkére festett függönybe. Madárkaromba görbült bütykös ujjak fonódtak a félévszázados csipkére. Egy sápadt arc rémlett fel a takarásból, mélyen ülő, apró szemek lakhelye, melyek ijedt nyugtalansággal fürkészték az utcát.

– Senki – motyogta reszketeg hanggal, miközben keze erőtlenül hanyatlott aszott teste mellé és óvatos léptekkel a karosszékhez csoszogott.


Vársz valakit?

– Ugyan, kit várnék – vonta meg keskeny vállait, majd kotorászni kezdett a kis asztalon a többéves magazinok között, amiket a fia szokott hozni, amikor meglátogatja.

Jóskát.

– Hisz tegnap volt itt! – sóhajtott, de hangjából a hiány érzete csengett ki – Milyen jó fiú!

Fellapozta a magazint a keresztrejtvénynél, majd a radír után nyúlt, hogy kitörölje a beírt szavakat. Mindig ceruzával írta be a megfejtést, hogy újra ki tudja tölteni a rejtvényt. Jóska mostanában nem hozott új magazint. Persze, nagyon elfoglalt és annyifelé jár az esze, nem haragudhat rá, amiért elfeledkezett róla.

Ma kell jönnie!

– Ma? – csodálkozott, majd nehézkesen feltápászkodott és visszacsoszogott az ablakhoz. Belekapaszkodott a függönybe és kikémlelt az ablakon. Hosszú ideig állt várakozva, hátha lát valami mozgást az utcán, de karja ismét lemondóan hanyatlott sovány öregasszonyteste mellé. Csalódottan fújta ki a bennrekedt levegőt – Senki.

Talán elfelejtette. Biztosan telefonálni fog.

Reménykedve kereste tekintetével a telefont. A kopott kis asztalon az újsághalmok mellett némán állt a készülék. Tetejét vastag por lepte, hetek óta nem törölte le senki, de az is lehet, sokkal régebben. Visszaült a karosszékbe, vékony kis kezeit ölébe ejtette és várt. Hátha mégis meghallja, ahogy az autó megáll a ház előtt, ahogy csapódik az ajtaja és felhangzik a kiáltás: Mama!

Mama!

Teste megfeszült és várakozva nézett a bejárati ajtó felé, hogy nyikorogva kinyíljon és belépjen rajta Jóska. Kissé előredőlt ültében, hogy jobban kilásson az előszobába. Meg van vetemedve – gondolta, miközben tekintetét a bejáraton tartotta. Még szerencse, hogy a fiú derék fiatalember és olyan könnyedén belöki. Mindig felnevet, amikor meghallja nyikorogni: Mama! Ez az ajtó rikácsol, mint egy vén varjú! Most mégis makacsul hallgat. A festése is megrepedezett az évek során. Jóska azt ígérte, majd lecsiszolja és újrafesti. Ezt is elfelejtette. Nem kérheti számon tőle, olyan sokat dolgozik.

– Biztosan csak hallucináltam.

Szomorúan ingatta a fejét és igyekezett nem a telefonra nézni. Mostanában ritkán szólal meg.

Telefonálni fog, megígérte!

Emlékezett rá, hogy ezt mondta, de úgy tűnik, mintha nagyon régen hangzottak volna el ezek a szavak. Tudta, hogy a telefon is néma marad és Jóska sem jön. Mostanában egyre ritkábban látja.

– Az autó… Mintha lett volna valami az autóval.

Szervizbe vitte.

Makacsul rázta a fejét. Valami más volt, de nem emlékezett rá. Talán, ha telefonálna és megkérdezné Irmuskát, de a múltkor is sírva fakadt. Nem fogja zavarni, annyit dolgozik az az asszony. Jóska milyen szerencsés fiú! Jól választott magának feleséget. De mi is volt az autóval? Miért nem emlékszik rá? A színe…

Piros.

– Tényleg piros volt! Jóska, hogy szerette. El akarta vinni a szerelőhöz…

Igen, már emlékezett El akarta vinni a szerelőhöz, mert valami volt a hátsó kerékkel. Azt mondta, utána meglátogatja őt, de mégsem jött. Valami történt vele. Késő estig várta, de hiába. Másnap reggel telefonált Irmuska, szegény, mennyire zokogott!

Jönni fog, megígérte.

Felállt és az ablakhoz botorkált. Félrehúzta a függönyt és kinézett az utcára. Már felkapcsolták kint a lámpákat. Esteledett. Ma sem fordult be a sarkon Jóska piros autója, amit annyira szeretett.

Holnap.


Megjegyzés küldése