Karácsony 2017



Számunkra a karácsony valahol menedék is. Az a három nap pihenés, egy aprócska sziget az egész éves hajtás után, ahova nem engedünk be problémát, se negatív dolgokat. Csak az van, ami a miénk: béke, nyugalom és harmónia. Legalább erre a kis időre, mert 27.-től már megint rohanunk tovább és a munkahét újra hétfő reggeltől vasárnap estig tart. Idén pihenést kértem karácsonyra, és azzal együtt, hogy teljesült a kívánságom, az elmúlt évek legfantasztikusabb ünnepe lett belőle.

Kis karácsony, nagy karácsony? A nagy karácsonyok már nem az életünk része. Talán a világ változott ekkorát, talán túl sok a munka, sokfelé figyelünk, szinte magunkra sincs időnk. Nincs energiánk a nagy ünnepléshez és belátom, az évek alatt eljutottam odáig, hogy nem is kell, hogy nagy legyen, csak ünnep legyen. Ahogy mi szeretjük: kicsiben, meghitten, szűk körben. Legyen fa, ünnepi menü, sütiillat és átlényegülés. Kis karácsony.

A készülődés sem olyan stresszes már, mint azelőtt. Nem támasztok elvárásokat magammal szemben, nem vállalom túl magam, és nem kell, hogy minden kirakattökéletességű legyen. Álmodok filmszerű karácsonyokról, hogy egyszer majd...! De az örömöm akkor is teljes, ha "csak" ilyenre sikerül, mint az idei volt. Már nem tervezgetek, nem bonyolítom túl, rutinból megy; az évek alatt kialakultak a szokások, én csak követem a bevált receptet, itt-ott elveszek belőle, hozzáteszek, legyen egy kis újdonság is, legyen egy kis nosztalgia. Valamit mindig előrángatok az emlékeim közül.

Persze, ahogy lenni szokott, az utolsó pillanatban egy kicsit felborultak a terveim. Mikor egy hónappal ezelőtt időpontot kértem a szemészetre, még nem is gondoltam, hogy bizony karácsony előtti péntekre esik ez a nap. Gondolkoztam rajta, hogy visszamondom és majd máskor, de utálok halogatni: essünk túl rajta, aztán nyugtom van! Azt hittem, legfeljebb csak a fél napom megy rá a vizsgálatra, de jóval több volt. Nem készültem rá, nem tudtam, hogy a szemfenék-vizsgálat mivel jár, és azt sem, hogy milyen rosszul leszek a pupillatágítótól. Annyira szédültem és olyan homályos volt minden, hogy egyedül nem mertem elindulni haza a tömegben és a forgalomban. Szilárd értem jött, így neki is megrövidült a munkanap és együtt mentünk az utolsó karácsony előtti bevásárlásra. Vicces volt, mert sem a termékeket, sem az árakat nem láttam. A homályos pacákból és a logók színéből következtettem ki, hogy éppen mit rakok a kosárba. Fárasztó volt, és végül emiatt nem tudtam hozni a beígért új részt A Fekete hercegből. Rosszul éreztem magam a mulasztás miatt is, hiszen megígértem, de csak nem dőlt össze a világ!


Gyorsan elengedtem a rossz érzéseket és minden érzékemmel igyekezem az ünnepre koncentrálni, élvezni minden pillanatát. Nálunk hagyomány a szabolcsi töltött káposzta, apai nagymamám receptje alapján, és a húsleves. Halat nem eszek, így az nem kerül a karácsonyi asztalra, Szilárd pedig a kocsonyával nincs kibékülve, így született meg a kompromisszum, és ez így tökéletes. Hihetetlen, hogy a legnagyobb örömömet idén az okozta, hogy az utóbbi évek legjobb vacsorája sikeredett a parányi kis konyhában, ahol megfordulni sem lehet. Töltött káposztából, mint minden évben, annyit főztem, hogy dobozolni is tudtam belőle. Mivel sütőnk nincs, idén a Gerbeaud bejglije volt a desszert és a már minden évben hagyományos tiramisu, amit együtt csináltunk a férjemmel. Kicsit bánkódtam, hogy nincs zserbó, se mézes, se mézeskalács, hogy Advent alatt nem tudtam karácsonyi kekszeket sütögetni, és igen, azért mégis csak hiányzott a nagyim receptje alapján készülő házi bejgli is. Az egészhez úgy álltam hozzá, hogy amink van, abból hozzuk ki a legtöbbet. A kekszes alapú sütik is sütik, még ha annyira nem is ünnepiek, de némi kreativitással a keksztekercs is lehet ünnepi. Mondjuk, ha a töltelék narancsos-gesztenyés és a tetejét bevonjuk étcsokival!

Az újdonság is megvolt. Először és utoljára kóstoltam meg a Dr Peppert. Folyékony marcipán, mintha csak sütit innék és valahogy nem passzolt sem a vacsorához, sem a desszerthez. A Macaron is csalódás volt, valami sokkal jobbra, finomabbra számítottam, nem váltam rajongóvá. Csíny letudva, soha többé! A karácsonyfára idén retro csomagolású szaloncukrok kerültek, kétségbeesetten szagolgattam a cukros papírt, hátha visszahozza a régi idők karácsonyának hangulatát, de sem az íze, sem az illata nem volt olyan, mint emlékeimben. Szintén hagyomány már, hogy a fa alá kerül egy puzzle, amit együtt rakunk ki a két ünnep között. Mióta van Lüszi macskánk, azóta a kirakózást már hard verzióban műveljük. Ilyenkor előkerül a Scrabble is,  Lüszi miatt hasonló élmény, mint a puzzle. A karácsonyfa azért elég jól megúszta, másnap reggelre egy cukor rúd, három gömb, egy szaloncukor és négy habkarika volt a fa alatt, ebből kettő megrágva. Aztán ért minket a megvilágosulás, hogy éjjelre akár be is zárhatnánk a szobaajtót, elzárva a rendbontó elől a fát. Nem mintha sokat számítana, napközben a szemünk előtt műveli gaztetteit. Ő is kapott ajándékokat, bár az egyiket megtalálta egy héttel karácsony előtt, de az öröm azért neki is megvolt. Imádja az ünnepet, a fa alatt a dobozokat pakolni, átrendezi a díszeket, és igen... megenni.

Nálunk a Jézuska hozza az ajándékot. Igaz, az ajándékok is egészen rendhagyóak lettek. Ha valamit nagyon szeretnénk, akkor azt karácsonyra megvesszük magunknak, ilyenkor hajlamosak vagyunk engedményeket is tenni, amit év közben feleslegesnek ítéltünk, most a hangulat, az öröm kedvéért szabad. Sál, sapka, zokni nincs a fa alatt, azt úgyis veszünk, ha kell, nem igaz? Nagy hangsúlyt fektetünk a saját kézzel készített ajándékokra. Szerencsére mindketten kreatív emberkék vagyunk és ötletekből sincs hiány, idén csak az idővel volt a hiba. Ezért maradtunk annál a verziónál, hogy pihenést kérünk a Jézuskától. Azt a sok ötletet, ami a fejemben van, majd év közben valamikor előveszem és alkotok belőlük valami szépet.

Másnap, hogy a Szentestei vacsorát lemozogjuk, kirándulni mentünk. Megmásztuk a Gellért-hegyet, felmentünk a Citadellához, sütött a nap, szép idő volt és sehova sem kellett sietni. Sikerült megtalálni a szerencseszámomat is, örültem neki, mint egy gyerek. Tavasz a télben. Jól esett a napsütés, de mégis hiányolom a fehér karácsonyokat, talán az időjárás nem éppen kedvez az igazi karácsonyi hangulatnak. Minden évben reménykedem, hogy idén esni fog a hó, úgy várom, mint egy kisgyerek, akinek még csodaszámba megy ez az ünnep. Nekem még átlengi a varázs és igyekszem is megőrizni. Kell, hogy legyen valami, amit minden évben várunk, tervezünk, megálmodunk! Erre a három napra újra gyerekek lehetünk. Nem maradt el Kevin sem, Grincs is velünk volt idén és persze Lüszi is mindent elkövetett a karácsonyi hangulatért.


Idén szerettem volna egy kicsit a gyerekkorom karácsonyait idézni, ilyenkor mindig nosztalgikus hangulatba kerülök. Olyan emlékek kerülnek a felszínre, amikről azt hittem, már régen elfeledtem. A szüleim, ahogy együtt főzik a karácsonyi menüt, miközben mi a fát díszítjük. Mindig vágott fenyőnk volt, szép és magas. Emlékszem az ajándékokra, és arra az évre is, amikor nem volt a fa alatt. Emlékszem a fenyőszagú szobára, a töltött káposztára, a bejglikre, amiket anyai nagyanyám sütött. Arra, hogy gyertyagyújtás után átmentünk az apai nagyszüleimhez, hogy kis műfenyőjük volt a tévé tetején és az elmaradhatatlan diós sütire, zöld krémmel a közepén. Emlékszem azokra a karácsonyokra, amit keresztszüleimnél töltöttünk, a hosszú vonatútra és a szeretetre, ami fogadott. Mára már a család is mást jelent. Sokan elmentek, kevesebben lettünk. Nem az ünnep tehet róla, hogy ők már nincsenek, velem vannak a töltött káposzta ízében, a nagyim bejglijének a receptjében, a készülődésben, a szokásokban és a pillanatban, amikor először dugom be a fa égőjének dugóját a konnektorba. Kis karácsonyt ünneplünk, de boldogan, és a szívemben őrzöm a nagy karácsonyokat.

Megjegyzés küldése