Az álmok megvárnak, ugye?


Azt hittem, van időm. Ahányszor elkezdtem, lelkesen csináltam addig, amíg valami meg nem állított. A körülmények, a nehézségek, az a sok akadály, amit kaptam. Azt mondtam, félreteszem, majd később! Most koncentrálok az életemre, rendbe teszem, felállok abból, amiben vagyok. És csak halogattam. Sokszor megismétlődött. Az álmok pedig kezdtek elhagyni.


Legelső alkalommal is hatalmas lelkesedéssel vágtam bele. Sorra kaptam anyutól a füzeteket, nem kérdezte és én sosem mondtam el neki, hogy mire kellenek. Szerintem valahol tudta, és valahol büszke is volt rám. Ma már sajnálom, és nem is tudom megállni, hogy ne küszködjek azzal, hogy most éppen visszatartom a könnyeimet. Szóval sajnálom, hogy sosem mondtam el neki, mert a tiszta pillanataiban szeretett és olyankor én is tudtam bízni benne. Vajon tényleg büszke lenne rám? - Először a tanulás és a családi problémák miatt tettem félre...

A következő alkalom a magány volt. Egyedül, idegenként, idegen helyen, ahol nem akartak elfogadni, egyetlen vigaszom volt. Apró pici pontnak éreztem magam és sehogy sem találtam a helyemet. Próbálkoztam, de éreztették velem, hogy kívülálló vagyok. Helyettük választottam, vigasztalt, társam és barátom lett. - Másodszor a munka miatt hagytam abba...

Harmadjára már kapaszkodó volt. Egy fuldokló segélykiáltása. Mindössze 21 éves voltam, anyu elment, egyedül maradtam. Hogy lehet valaki ennyire magányos a családjában, a párjával, a nagyszüleivel, akik ott vannak mellette, de mindenki csak magába zárkózva éli az életét, önmagán kívül mással nem foglalkozva? Falakba ütköztem. Újra elővettem a füzetemet. Eddig sosem látott mennyiséget írtam. Hetenként új füzet. Feldolgoztam a gyászt, feldolgoztam az érzéketlenséget, ami körülvett és kerestem valami jobbat annál, ami az akkori életem volt. Nappal a nagyszüleimet gondoztam, délután a párom szidásait hallgattam és álltam a pofonokat. Éjjel éltem az álmomat. - A pofonok és a szidások, a rám gyakorolt nyomás és lelki terror miatt függesztettem fel...

Az álmok megvárnak, ugye? - Majdnem minden nap megkérdeztem magamtól, és közben arról álmodoztam, hogy egyszer majd újrakezdem. De magammal kellett törődnöm. Ki kellett jönnöm ebből az állapotból, felállnom, új életet kezdenem. Elég volt abból, ahogy éltem! Hogy akikre számíthattam volna, behunyták a szemüket és azt mondták: viseld el ezt az életet, ennél jobb úgysem lesz! De én szebb életről álmodtam. Álmodtam egy társról, aki nem üt meg, nem bánt szavakkal és nem nevet ki, ha írni kezdek.

A negyedik alakalom egy összeomlással kezdődött. Megviselt az élet, a folyamatos kudarcok, a rengeteg munka és a kilátástalan élethelyzet. Az állandósult stressz, a minden apróság miatti szorongás padlóra küldött egy stroke formájában. Elegem volt a hiábavaló küzdelmekből. Olyan könnyű lett volna végkép feladni... Száguldott velem a mentő és arra gondoltam, most befejezhetném, most pontot tehetnék történetem végére és nem kellene tovább kínlódni. Annyira egyszerű lenne, csak át kellene billennem a másik oldalra... Elnyelne ez a szédítő, örvénylő, átláthatatlan massza, ami hívogat, és minden megoldódna. Egyszerűnek tűnt meghalni; élni volt nehéz. De ott ült mellettem az a társ, akiről álmodtam, fogta a kezemet és nem akartam itt hagyni, hiszen épp csak megtaláltuk egymást. És az álmok, ugye, megvárnak? Az álmok, amiket halogattam, amiket sosem tudtam megélni: egyszer író leszek...

Nem. Az álmok nem várnak meg, egyre távolabb kerülnek tőled, ha folyton csak halogatsz.

A negyedik alkalom a mostani alkalom. Az utolsó. A még egy esély címen futó projekt. A gyógyulás, az élet, a szerelem, az álom megvalósítása. Én magam.

Ezúttal nem fog megállítani a megkeseredett, csalódott emberek véleménye, piszkálódása és rosszindulatú megjegyzése. Ezúttal nem hagyom magam. Kitartok. Író leszek.

Megjegyzés küldése