Létezem

2015. január 18.


A rettegés, hogy nyomtalanul tűnök el, belém égette a félelem lángoló jelét. Szívem parányira zsugorodik és minden egyes dobbanása csak halvány visszhangja a létezésemnek.

Ha elmém is megadná magát, elvesznék. De a szív, ami visz előre, most összekuporodva gubbaszt egy sötét sarokban, várva a megbékélést. Sebei forró tüzek és emésztik napról-napra aszalódva, míg végül, mi megmarad belőle, hangosan koppan a kövezeten. A pislákoló gyertya fénye még megcsillan szépen csiszolt, tiszta felületén. S e végső tündöklése gúnyolja azt, ki nézni merészeli: látod, ez voltam én!

És kincsem most hamuvá porlik, hogy hamuból ismét gyémánt ragyogjon egy másik megsebzett szív rejtekében.

De elmém a fuldokló utolsó erőfeszítésével sikolt: még semmit sem éltem!

Lélegezni!

Élni!

Szeretni!

Alkotni!

Adni!

A szavak keringő véráramként jutnak el a szívig, hogy táplálják, éltessék, működtessék. A dobbanás, amibe beleremegnek a falak, válasz a fuldokló segélykiáltására.

Tessék!

Defibrillálás.

Kezdjük előről!

Haldoklásunk szürke homályára borítsuk a létezés ezerszínű fátylát.

Az alku megköttetett.

Létezem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése