Feledés




Szemét lehunyva ült a szőnyeg közepén. Körülötte egy barátság emlékei hevertek szanaszét. Nem akarta látni őket, egyetlen darabját sem. Mindennek vége, soha többé nem lesz már belőle semmi. A régi szép idők már nem jönnek vissza, ahogy ő sem. Itt és most le kell zárnia a múltat. Minden erejére szüksége volt, hogy most itt az emlékezés perceiben meg tudja őrizni nyugalmát. Nagy levegőt vett, próbálta leküzdeni azt a fojtogató érzést, ami rátört, majd kinyitotta a szemét. Az első, amit meglátott a fiú fényképe volt. Érte nyúlt, majd hirtelen jött dühvel kezdte apró darabokra szaggatni, majd feldobta a levegőbe és nézte, ahogy a kis darabok aláhullanak a szoba legtávolabbi pontjaiba.

Aztán újra az emlékekkel teli dobozra nézett, beletúrt és találomra kihúzott belőle egy papír darabot. Mikor ránézett felismerte. Egy piros képeslap volt fehér virágokkal, amolyan "köszönöm, hogy a barátom vagy", ez volt az első ajándék, amit tőle kapott. Lemondó sóhajjal dobta félre a lapot, minél messzebb magától.
- Hazug szavak - mondta - többet ne is lássam...
Ismét beletúrt a dobozba és egy levelet emelt ki belőle. Beleolvasott. Emlékezett rá. Ezt akkor írta neki, mikor annyira maga alatt volt, hogy mindent fel akart adni, amiért eddig küzdött. A fiú ír benne a barátságukról, hogy mindig kitartottak egymás mellett, minden bajban és arról mennyire sokat számít neki.
- Hazug szavak - mondta most keményebben és ahogy a képeslapot, a levelet is félre dobta.

Még sok minden volt a dobozban, de már nem nyúlt utánuk. sok apró emlék, amit együtt éltek meg, amik akkor sokat jelentettek neki. Azóta hónapok teltek el, a fiú elment és magával vitt egy darabot a szívéből, megsebezve, ami azóta sem akar begyógyulni. Bár hiányzik az a darabka és emiatt sosem tudd igazán boldog lenni, mégis tovább kell lépnie. Most már lemond róla,lemond arról hogy visszajön, pedig várt rá az elmúlt hónapokban... hátha... Lemond erről a barátságról, amiben még reménykedett, így is túl sokáig várt...

Egyetlen mozdulattal félre söpörte a dobozt az útjából, felállt és körül nézett a szobában. Ekkor elbizonytalanodott... Nem, még sem! Hát ha még vissza jön! Tekintetével önkéntelenül keresni kezdte a szét tépett fénykép darabjait, majd mikor észre vette őket, az emlékek romjain átgázolva odasietett. Letérdepelt és remegő kézzel kezdte össze szedni a fecniket és mintha csak egy puzzle lenne, próbálta újra összerakni a képet, de bárhogy próbálta sehogy sem sikerült, valahogy nem állt össze. Innen is, onnan is hiányzott egy darab. Ahogy nézte a fényképet, egyszer csak már az arc sem volt ismerős neki. Lehunyta a szemét és próbálta felidézni, de sehogy sem emlékezett rá, a feledésbe merült és valahogy ezt már nem is bánta. Megkönnyebbülve sóhajtott fel. Hosszú hónapok után most először érezte azt, hogy végre levegőhöz jut.

1 megjegyzés: