Üvegszilánkon táncolni

2018. szeptember 24. Nincsenek megjegyzések

... és eltitkolni, nem beszélni róla. 


Még mindig a tabuk, még mindig az előítéletek, még mindig a félelem a három betűs szótól. Lám, én sem tudom leírni, pedig két és fél hónapon keresztül Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett.


A tények

Derült égből jött, csak azt éreztem, hogy fogy az erőm, amit a tavaszi fáradtságnak tudtam be, és hogy sokfelé koncentráltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet. A Könyvhét utolsó napján történt, tervben volt, hogy kimegyek a Vörösmarty térre, de nem éreztem magamban erőt. Feküdtem az ágyon és pihentem... és azon agyaltam, hogy talán mégis... de aztán mégsem, mert véreztem. Véreztem, nem akart elállni. Hívtuk az ügyeletet, de leráztak. Nincs szabad mentőjük, menjek csak be a kórházba. Tanácstalan voltam. Abban reménykedtem, hogy eláll a vérzés, vagy csillapodik, és akkor villamossal be tudok menni a kórházba, de nem csillapodott, csak véreztem és véreztem. Inkább hívtuk a mentőt. Azonnal küldtek egy kocsit.

Kivérzett, életveszélyes állapotban kerültem a kórházba. Vérzéscsillapító, öt egység vér és egy kis műtét volt a menetrend. Daganatot találtak a méhemben. Mintát vettek belőle és elküldték szövettanra. Akkor vasárnap este a világ fordult meg velem, temettem magam. A kis doktor jött be hozzám, állt a ágyam végében és vigasztalt, győzködött, hogy a legjobb helyre kerültem, az ország legjobb szakembereinek a kezei közé. Emésztettem. Tudtam, hogy nem tehetem meg nem történtté. Elfogadtam, amennyire el lehet fogadni egy ilyen helyzetet. Nevet kapott: Jabba. Az én szörnyem. A bennem élő szörny.

Bátornak lenni

Az első ijedtség után hihetetlen lelki nyugalom szállt rám. Talán a lelkem mélyén picit féltem, de felemelt fejjel tekintettem előre, mindig csak a következő lépésre figyelve. Vizsgálatok, reménykedések, jó hírek, rossz hírek és csalódások. Minden nagyon gyorsan történt. Az a szörnyű, félelmet keltő kifejezés: ONKO TEAM. A legelső lehetséges időpont a műtétre, mert fiatal vagyok és megmentenek. Ebbe a mondatba kapaszkodtam, ez a mondat adott reményt. Az első vizsgálatok után, az MR és a tovább vizsgálatok alapján kiderült, hogy eléggé rossz a helyzet. Talán sosem tudok rendesen üríteni, kivezetnek egy zacskót az oldalamon és úgy kell éljek. Talán soha többé nem fogom érezni, ha pisilni kell, és spontán nem is fogok tudni. Ennyi és nem több. Nem volt kérdésem, nem akartam többet tudni.

Megálltam, hogy ne keresgéljek a Google-ban. Néha elpityeredtem, de az összeomlás elmaradt. Tartottam magam, folytattam a szokott napirendemet és csak a pozitív gondolkodást engedtem meg magamnak. Megvolt a műtét időpontja és vártam. Nem olvasgattam a leleteimet, és a lehető legkevesebbet foglalkoztam a "betegségemmel". Mert nem vagyok beteg! Csak van egy szemét kis élősködő a testemben, aki terjeszkedik bennem és zabálja fel az életemet. Rosszabb pillanataimban beszéltem hozzá és közöltem vele, hiába próbálkozik, velem rossz lóra tett.

Túlélni

A nagy műtét reggelén tudtam meg, hogy igazából milyen nagy a baj. Jabba az MR és a vizsgálatok alapján olyan szinten szétterjedt bennem, hogy a műtét veszélyes, és akár meg is halhatok. De így nem maradhatok, mert akkor egyszer csak elvérzek. Igazából nem volt kérdés, nekimegyek a műtétnek. Az orvosok között volt egy nagyobb vita, hogy miért tesznek ki engem egy ilyen veszélyes műtétnek - időnként angol nyelvre váltva, talán, hogy ne értsem -, hogy miért nem sugaraztak előtte? Hogy miért kell kockáztatni az életem? Végül beletörődve: Végül is meg lehet próbálni megműteni. Talán meg kellett volna ijednem? Rezzenéstelen arccal fogadtam és csak annyira próbáltam tartani magam, hogy minderről a férjemnek ne tegyek említést, mielőtt bevinnének a műtőbe.

Aztán aludtam egy nagyot. Két és fél órát, a tervezett hat órás műtét helyett. Zaklatottan ébredtem, mindenáron kontrollálni akartam magam, folyton inni kértem és fel akartam kelni, kipattanni az ágyból, mert nem bírtam feküdni, és mert nagyon fájt a hasam. A műtét sikerült. Csak ennyi volt a fontos. Később megtudtam, hogy nem volt annyira vészes, mint ahogy gondolták. Csak a méhemet kellett eltávolítani és minden egyéb, amit az MR-en láttak, valami csodálatos módon eltűnt, nem találták bennem, hiába keresték.

Hogyan tovább

Mégis egy pici félelemmel írom le ezeket a sorokat. Damoklész kardját nem tudom olyan könnyen elhessenteni a fejem fölül. Jabba halott, eltávolították. Áttétet nem találtak. Szerencsére tudok rendesen üríteni és a pisilés is rendben van, azokat a területeket nem érintette a műtét. Az ONKO TEAM ítélete alapján kemoterápiára nincs szükségemcsak sugárkezelésre. Várjuk a szövettan eredményét és izgulok nagyon, hogy a véráramba, ugye, nem került bele? El kellene mennem mammográfiára. Rettegek. Most rettegek, mikor a nehezén túl vagyok. Szúrom magam minden nap a vérhígítóval. A sebem alsó része nehezen gyógyul. Jó nagy vágás. Hosszában. És vár még rám 28 kezelés, sugár. Kiszámoltam, ha jól megy, karácsonyra éppen befejezzük.

Beszélni róla

Muszáj. Olyan keveset tudunk erről a betegségről, olyan keveset beszélnek róla. Én szinte semmit sem tudtam róla: méhtest rák. Fogok még róla beszélni. Sokat.

Eddig miért hallgattam? Az előző betegségem miatt szerzett rossz tapasztalatok miatt. A család és az úgynevezett barátok viselkedése miatt. Nekik üzenem: Nem az az erős, aki nem lesz beteg. Az az erős, akivel megtörténik és feláll belőle. Ez kiszámíthatatlan. Nem volt hajlamom erre a betegségre, mégis megtalált. Nem én kerestem, jött magától. Nem én akartam, ezt senki sem akarja. Nem beszéltem róla, mert éppen akkor küldtem körbe a kéziratomat és nem akartam, hogy ne merjenek őszinték lenni velem a betegség miatt. Mert nem akartam sajnálatot, szánalmat és részvétet. Egy kicsit eltűntem. Nem beszéltem emberekkel, akikkel addig beszéltem, mert nem akartam azt hazudni, hogy minden rendben van. Sokat tanultam és sokat tapasztaltam. A legfontosabb, amit megtanultam, hogy legkevésbé a családra számíthatok, de leginkább önmagamra és a csodálatos férjemre, aki egy pillanatra sem engedi el a kezem.

Köszönöm, jól vagyok, és csak előre nézek. Túléltem ezt is. Már háromszoros survivor vagyok.

Bakancslista

A műtétre készülve kezdtem írni. Nem igazán bakancslista, csak valami hasonló. 1000 ok, amiért érdemes élni, mert van egy csomó álmom, tervem, mert annyi mindent szeretnék még!

A véletlenek

A kedvenc zenekaromtól éppen aznap jelent meg ez a videóklip, amikor kijöttem a kórházból. Két nap múlva jött a hír, hogy végre, most első alkalommal, jövő áprilisban jönnek Budapestre. A férjem azonnal megvette a jegyeket.



Tovább olvasom >>>

Az ablak mögött

2018. július 27. Nincsenek megjegyzések



Egy kéz kapaszkodott a portól szürkére festett függönybe. Madárkaromba görbült bütykös ujjak fonódtak a félévszázados csipkére. Egy sápadt arc rémlett fel a takarásból, mélyen ülő, apró szemek lakhelye, melyek ijedt nyugtalansággal fürkészték az utcát.

– Senki – motyogta reszketeg hanggal, miközben keze erőtlenül hanyatlott aszott teste mellé és óvatos léptekkel a karosszékhez csoszogott.
Tovább olvasom >>>

Sok a dráma

2018. június 19. 2 megjegyzés
Na, akkor álljunk meg egy pillanatra, mert nehezen tudok elmenni emellett a kijelentés mellett. Amikor azt mondja valaki, hogy azért nem olvassa a mai könyveket, mert túl sok dráma van bennük, nem tudom elfogadni érvként, sem úgy, mint olvasó, sem úgy, mint író. Főleg, mint író, aki tisztában van a dráma és az általa kiváltott érzelmek mozgatóerejével. Olvasóként pedig azt szeretem, ha egy könyv érzelmeket vált ki belőlem, és a dramaturgiája úgy van felépítve, hogy megélem benne a mélypontot és a katarzist is. Azt hiszem, ezzel le is lőttem a poént: dramaturgia. Dráma.



Tovább olvasom >>>

Amikor szükség van az elvonulásra

2018. április 27. Nincsenek megjegyzések

Mikor elindultam az utamon, 14 éves voltam. Megírtam az első regényemet, és gyermeki lelkesedéssel azt gondoltam, hogy nagy író leszek. Lelki szemeim előtt példaként Leslie L. Lawrence és Vavyan Fable munkássága lebegett. Sikeresek voltak és termékenyek, úgy gondoltam, ezt szeretném én is.

Teltek az évek és sokszor félre kellett tennem az álmomat. Aztán egyszer csak megszületett bennem az elhatározás, nem hagyom elúszni, tenni fogok érte. Még többet olvastam, még szélesebb skálán. Klasszikusoktól young adultig mindent a kezembe vettem, hogy tanuljak. Kritikus szemmel, de alázattal bogarásztam a könyveket, míg végül ráéreztem az ízére, mazsoláztam, szűrtem, raktároztam, elvetettem. Így érdemes, így nem. Figyeltem az olvasói igényeket és összevetettem azzal, amit én tudok adni, ami belőlem jön. Megkerestem a találkozási pontot, és annak mentén próbálkoztam. Pályázatokra jelentkeztem, blogoltam és próbáltam pörögni a közösségi oldalakon. Ez utóbbi nekem nem igazán megy, túlságosan is zárkózott vagyok ahhoz, hogy nyilvánosság előtt éljem az életemet. A blogolás pedig időcsapda, de olykor szükséges valamit villantani; az olvasók könnyen felednek, jelezni kell feléjük, hogy még a porondon vagy. Íróból már minden bokorban akad egy.
Tovább olvasom >>>

Kedvenc filmek/ Movie Tag

2018. január 3. Nincsenek megjegyzések

Talán már írtam, hogy a filmek nagy szerepet játszottak abban, hogy írni kezdtem. Ezért is örültem annyira ennek a tagnek, amire Joopsy hívott ki.  Imádom a filmeket, de azok között is inkább a régebbieket. A most aktuális mozik nem tudnak levenni a lábamról, túl sok gödröcske, kék szem, bugyuta sztori és annál is több akció jelenet a minőség rovására megy. Hollywood a látvánnyal akarja lenyűgözni, megvenni a nézőt, a könnyebb befogadás, az első és meghatározóbb érzékszervünk, a szem által. Így nem véletlen az sem, hogy a válaszaim között inkább régebbi filmek szerepelnek.
Tovább olvasom >>>