Survivor


Annyiszor beszéltem már róla; most úgy érzem, nem szívesen foglalkozom már vele. Itt leírom, ne kelljen többet elmondanom. Hozzám tartozik és egy csomó kérdezősködéstől kímélem meg magam. Itt a helye, rólam szól. Megváltoztatott. Bezárkóztam, falakat emeltem. Átjuthatsz rajtuk, de ahhoz értened kell és nagyon akarnod. Csak nézz a szemembe és ne fordítsd el a fejed.

A Survivor

I. felvonás

A semmiből jött. Minden belassult, a fények is tompábbak lettek, szédültem. Az ember ilyenkor azonnal tudja, hogy valami nincs rendben. Nehezen lélegeztem, a szívem pedig eszement tempóval kezdett pörögni. Megrogytak a térdeim, féltem, hogy összeesek, elájulok, elterülök, elvesztem a kontrollt önmagam felett...

Na, azt már nem! Nem fogom csak úgy kiadni a kezemből az irányítást, elterülni a szoba padlóján, hogy nem tudok magamról, aztán itt ki tudja, mi történik velem! Nem ájulok el, csak azért sem! Oké, valami baj van! - rémlett fel előttem és sorra vettem a tüneteket, de nem tudtam diagnózist felállítani, ugyanis orvosi diplomámat még nem szereztem meg. Más kínzóeszköz nem lévén, előrángattam nagyanyám vérnyomásmérőjét és megkezdtem a procedúrát. 220... tovább nem is olvastam. 220 felett könnyen elveszíthetem a kontrollt, jobb lenne, ha elmennék az orvoshoz. Át kell öltözni, mert a takarítós szettemben mégsem lépek az utcára... bele is izzadtam... szóval előbb letusolok. Be a zuhany alá, ki a zuhany alól, felöltözök és közben halál nyugodt vagyok 220-as vérnyomással. Ez van, majd mond valamit az orvos.

5 perc a rendelő, szinte futólépésben 2 perces rekordot döntök, mire odaérek. Soron kívül, mert rosszul vagyok. Asszisztens leültet, kérdezget már vagy negyedórája, mert van bent valaki  a doktornőnél, én meg üvöltenék, de hiszen rosszul vagyok! Sebaj, ezt is kibírom, türelem... Aztán bejutok, varázsszavakat mormolnak és már a karomban is az infúzió, meg egy csomó gyógyszer az ereimben. Asszisztens leblokkol a mentő szó hallatán, én egykedvűen konstatálom, hogy üdülni megyek. Mit bánom én, hogy mi történik, ez is csak egy kaland! Már 260-as a vérnyomásom, ez amúgy is egy vicc, nem? Dokinő hívja a mentőket, két perc, és saját lábamon szállok az autóba, szépen lefekszem, kényelembe helyezem magam, mehetünk is. Bekapcsolják a szirénát. Bekapcsolják? Mi a fenének, nem vagyok olyan rosszul! A saját lábamon jöttem ki, kemény csaj vagyok én!

Ekkor szólal meg a telefonom. Előkotrom a zsebemből, mit sem törődve a csövekkel, amik kilógnak belőlem. Ránézek a képernyőre: az exem hív. Volt a napokban valami vitánk a rendezetlen anyagi dolgokról, tanácstalanul nézek a mentőorvosra. Azt hiszem, mérges volt, mert rám szólt: ezzel most ne törődjön!

Rosszul vagyok az autókban - jegyzem meg magamnak kelletlenül és elhúzom a számat. Most jön az, hogy elterelem a figyelmemet. A monitort tanulmányozom. 120-as a pulzusom? Az most jó vagy rossz? Végül is az EKG-m még nem egyenesedett ki, milyen szép kilengések vannak! Lehet, hogy ezzel sem kéne foglalkoznom?

Bakker, rosszul vagyok, mondtam, hogy nem bírom az autókat! Felgyorsult a pulzusom. 120-nál is fentebb? Az lehet, hogy nem jó. Szólnom kellene, hogy rosszul vagyok, de egy hang sem jön ki a torkomon - azt hiszem, most megijedtem. Kezemmel jelzek. Megáll a mentő, az orvos felettem ellenőrzi a monitort.

Olyan távoli minden. A doki, a monitor, a pittyegés, az autó, a fények megint homályosabbak. Távolodom. Zuhanok. Vagyis, ha tennék egy lépést, ha elengedném magam, akkor zuhannék. Érzem. Ott vagyok a szélén, csak egyetlen mozdulat, egy billenés. Hívogat, érzem, hogy jó, érzem, hogy nem fáj, érzem, hogy békés, és nem félek. Egyszerű ez, túl egyszerű, nincs ebben semmi kihívás. És a fény... Hát, aki úgy képzelte el, mint alagútban világító vonat fényét, az nagyot tévedett! Fehér, mint a végtelen hómező és az ég találkozása. Nem, az ég nem kék, az is fehér. Tiszta, fehér és hívogató. Tudom, hogy semmi sem ér véget, tudom, hogy ott minden folytatódik tovább, tudom, hogy nincs halál, tudom... Őrület. A fehérség ígérete és ez a pokol, amit életnek nevezünk. Mérlegelek.

Szóval, minden megy tovább és semmi sem fáj. Kecsegtető ajánlat. Az már nem tetszik, hogy egy csomó mindenről le kell mondanom. A szeretteimről, az álmokról, a kalandokról... az írásról. Hogy többé ne írjak? De annyi mindent nem írtam még le! Ehh, de hülye gondolatok jutnak eszembe ilyen döntő pillanatban! Itt a lehetőség, hogy minden könnyebb legyen, erre visszakozok.

II. felvonás

A sürgősségin megint úrrá lesz rajtam a nyugalom. Kétszer állt meg velem a mentő, hogy stabilizáljanak, de még mindig nem érzem úgy, hogy aggódnom kéne. A doki ideges. Rohangál körülöttem, motyog magában és tördeli a kezét. Én pedig azt gondolom: mégiscsak orvos és tudja, mit csinál. Nem tudom, hanyadszor méri a vérnyomásomat és közben folyamatosan mantrázza: olyan fiatal még, olyan fiatal még, olyan fiatal még... Hát persze, hogy fiatal vagyok, miért akarja ezt tudatni velem és miért kell ettől így megijednie? Kirohan, berohan, telefonál, én pedig nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy rohadtul kell pisilnem és ha nem jutok el a WC-re, szétdurranok. Vitába szállok a nővérkével, aki nem akarja engedni, hogy felkeljek, mert nem állhatok, nem sétálhatok, szigorúan csak feküdnöm szabad. De én ragaszkodom az igazamhoz: pisilnem kell és ki fogok menni. Látja, hogy nem tud meggyőzni, beletörődik akaratomba és egy segédápolóval elenged a mosdóba. Azt a megkönnyebbülést...!

Vissza a vizsgálóba. Doki jön, újraméri a vérnyomásomat mindkét karomon, és továbbra is idegesen motyog magában. Aztán vesz egy mély levegőt és úgy dönt, felvilágosítással szolgál:
- Baj van. Nagyon nagy a különbség a két karján mért eredmények közt.
Nem igazán értem, mit akar ezzel mondani, de hát ő az orvos, majd elintézi, hogy egyforma legyen. Törölgeti izzadt homlokát és tovább toporog mellettem.
- De ez nem normális és félek, hogy komoly... végzetes a probléma. De ebbe ne is gondoljunk bele! Az lenne a jó, ha... Tudja, itt van még a CT, áttelefonáltam és várják magát, bár már vége a rendelésnek, de jó lenne, ha megnéznénk, hogy... Beleegyezik?
Addigra már túl voltam egy csomó vizsgálaton, ha akartam, ha nem, vittek. Most mit számít, ha nem akarom? Hát persze, hogy beleegyeztem, még sosem voltam CT vizsgálaton, biztosan izgi lesz. Meg amúgy is, mit idegeskedik itt nekem ez a fazon, komolyan, ilyen mentalitással nem lehet valami jó hatással a betegekre...

Kitoltak a hordágyon, beraktak egy betegszállítóba... És ez volt az a pillanat, amikor rám tört a pánik. Alig 10 cm-re volt az orromtól az autó teteje és borzasztó hőség volt kint, alig kaptam levegőt. A koporsóban is ilyen lehet - futott át rajtam a gondolat - persze, ha élve temetnek el. Próbáltam mélyeket lélegezni és nem gondolni arra, hogy élve fekszem egy koporsóban, csak reméltem, hogy nem lesz hosszú az út.

Csak a másik épületbe vittek. A doktornő már a civil ruhájában volt, mellette kézitáskájával, az autóból rohant vissza, hogy elvégezze rajtam a vizsgálatot. Ő legalább nyugodt, rám is hatással van, de ő is a belegyezésemet kéri, elmondja a kockázatokat a színező anyagról. Beleborzongok, csak most jut eszembe, hogy bármi történhet velem, meg is halhatok... a kontraszt anyagtól. Mert semmi más nem árthat nekem, ugye?

Éreznem kellene valami bizsergést az ereimben, de semmi. Figyelmemet leköti a gép és a szűkös lehetőségek. Már megint. Oké, mély levegő és mehet! Túl lassú ez nekem, nem érek rá ezzel vacakolni! Otthon vár a félbehagyott Harry Potter film és az ebéd, amibe éppen csak beleettem.

Újabb fuvar, vissza a sürgősségire, engem már nem is kérdeznek meg. Az ideges doki most megnyugszik, hogy olvassa a leletet.
- Akkor valami más lehet, de megnyugodhatunk. Attól féltem, elrepedtek az érfalak és akkor... De hagyjuk is! Inkább meséljen, mégis mi történt, mielőtt rosszul lett?
- Filmeztem. Ettem...
- Mit nézett? - néz rám érdeklődve.
- Csak a Harry Pottert.
- Azt hittem, valami horrort.
- Miért, szerintem a dementorok eléggé horrorisztikusak.
Rám hagyja, pedig készen álltam kifejteni a véleményemet. Csóválja a fejét, nem bír megfejteni. Nem ő az egyetlen, de nem nyugtatom meg - már megszoktam, hogy ideges. Áldását adja, hogy átvigyenek a sürgősségi kórtermébe.

Egyedül maradtam. Senki sem mond semmit és megint pisilnem kell. Nem, nem mehetek el WC-re. Vitatkozok a nővérrel, hogy képes vagyok rá, de ő behoz egy ágytálat. Közöltem vele, hogy vigye vissza, ki tudok menni. Nem engedi. Azt is közöltem vele, hogy nem fogok itt, mindenki előtt pisilni. Akkor vettem észre a túlsó sarokban fekvő 90 éves nénikét, akinél az unokája volt látogatóban. Paravánokat tesz körém, mindentudón rám mosolyog, menni fog, pisiljek. Hát jó. Legfeljebb összepisilem a nadrágomat. Kelletlenül ismertem be, tényleg ment. Unalmas órák következnek. Azt mondták, pihenjek, de nem tudok. Pörgetem a telefonom a kezemben, de senkit sem hívok fel, minek ijesztgetni másokat, végül is rendben vagyok.

Aztán értem jönnek. Egy tolószékbe ültetnek és azzal tolnak át egy másik épületbe. Lapos a kereke. Miért ilyen lapos a kereke? Igazán felfújhatnák és ennek a vékony srácnak sem lenne ilyen nehéz engem tolnia... emelkedőn fölfelé. Érdekes... elég jól érzem magam. Haza is mehetnék. Akár.



Folytatás következik...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése