Albérletből albérletbe


és ahogy telik az idő, csak egyre nehezebb.


A kauciót, azt felejtsd el, hogy visszakapod. Amint átadtad a főbérlőnek, már el is van költve. Hogy lelakd? Az is felejtős. Eddigi tapasztalataim alapján a főbérlők nagyon felkészültek. Kiköltözés napján legalább ötször végigmennek a lakáson, mindenhova benézve, addig keresgélve, amíg találnak kifogást, miért marad nála a pénz. Ez is tönkrement, az is. Ott lepattant a festék, hiányzik egy csavar a vécéülőkén, tehát már használhatatlan, szóval kauciót sohasem kapunk vissza.

Pedig az ember azt gondolná, hogy ezeknél a horribilis albérletáraknál a bérleti díjban már benne foglaltatik a karbantartás költsége is. Hát nem. Ahogy a közös költséget is elkérik, pedig az sem a bérlő terhe kell legyen, hisz nem ő a lakástulajdonos. Jó, ha tájékozódsz róla, hogy a közös költségből a ház mit finanszíroz, mert, ugye, ne te fizesd ki az x év múlva esedékes szigetelést.

Elkeserítő, hogy az albérletárak hogy el vannak szállva Magyarországon. Teljesen élhetetlenné vált ez az ország, és bár kapálózunk, kapaszkodunk, de egyre kevesebb pénz marad a pénztárcánkban. Közben jönnek az információk külföldi barátoktól, ismerősöktől, hogy egy havi fizetés elég kajára és albérletre. Éppen hogy, de elég. Itt egy havi fizetésből ki sem futja a bérleti díj, és akkor még a rezsi, kaja, bérlet, egyéb költségek.

Csodálkozol, hogy ennyien itthagyják ezt az országot? Mert én nem - és már bennem is megfogant a terv: elmenni. 

Elmenni, amint meggyógyultam, és össze tudjuk szedni magunkat annyira, hogy lépni tudjunk. Ha meggyógyulok, és talán munkába tudok állni újra. Ha... megannyi ha és feltétel, hogy a tervünket megvalósítsuk és élhetőbb életet tudjunk élni. 

Eszembe jut a kávéfőzős lány, és megértem. De kell a francnak kávéfőző, kell a francnak robotgép... Csak lakás legyen. Egyszobás, de nyugalomban, békében, háborítatlanul. Csak a menedék legyen meg, ahova minden este hazatérünk. Igen, külföldön elfogadott, hogy bérleményben laknak, nem feltétlenül mennek saját lakásba az emberek. De legyünk tisztában azzal, hogy sokkal humánusabb feltételekkel adják ki és nem feltétlenül mondják azt egy év múlva, hogy keress másik helyet. Azt hiszem, ez a fészekrakó-ösztön jellemzőbb ránk, magyarokra, sokkal jobban szeretünk a megszokásban, biztonságban élni, kevésbé vagyunk rugalmasak. Na, és a főbérlő szempontjából sem mindegy, hogy a három évvel ezelőtt megállapított díjat fizetem még mindig, mert nem emelheti meg, vagy új bérlőt keres ő is, immár magasabb összegért. És ők diktálnak, mi pedig beletörődünk. Addig, amíg el nem jön az a pont, hogy azt mondjuk, ez már megfizethetetlen. Kiadjuk a kezünkből a bérleti díjat, rezsit, és marad annyi, hogy hónap végére éppen csak elég.

Februárra költöznünk kell. Megint. Jön az agyalás, hogy miből és hogyan. Egyre többet gondoljuk úgy, hogy elegünk van. Eljött az a pont. Anglia, Írország, vagy valami egészen más, de meg kell adni magunknak az esélyt. Elegünk van, hogy éppen, mikor megnyugodnánk, éppen, mikor kezdenénk összeszedni magunkat, megint menni kell. Folyton alkudozunk az élettel, beérjük kevesebbel, lentebb adunk, megszorítunk - és még mindig nem elég. És mindig veszítünk rajta. Az elmúlt évek alatt már egy fél ház árát kifizettünk albérletre, nem jó belegondolni, hogy akár a sajátunkat is fizethetnénk. Itt állunk, álmokkal, tervekkel, és kifosztottnak érezzük magunkat. Csalódottabbak, fásultabbak és betegebbek leszünk. Nem csak mi. Egész Magyarország. 

De eszembe jut az első főbérlőnk is, Viola néni. "Gyerekeim, én nem meggazdagodni akarok a lakás kiadásából, azt vallom: élni és élni hagyni". És valóban így is volt. Ő volt az egyetlen, aki visszaadta a kauciót, aki nem kereste a lakásban a hibákat, aki nem járt a nyakunkra. Miért nincs több Viola néni ebben az országban?

Megjegyzés küldése