Amikor szükség van az elvonulásra

2018. április 27.

Mikor elindultam az utamon, 14 éves voltam. Megírtam az első regényemet, és gyermeki lelkesedéssel azt gondoltam, hogy nagy író leszek. Lelki szemeim előtt példaként Leslie L. Lawrence és Vavyan Fable munkássága lebegett. Sikeresek voltak és termékenyek, úgy gondoltam, ezt szeretném én is.

Teltek az évek és sokszor félre kellett tennem az álmomat. Aztán egyszer csak megszületett bennem az elhatározás, nem hagyom elúszni, tenni fogok érte. Még többet olvastam, még szélesebb skálán. Klasszikusoktól young adultig mindent a kezembe vettem, hogy tanuljak. Kritikus szemmel, de alázattal bogarásztam a könyveket, míg végül ráéreztem az ízére, mazsoláztam, szűrtem, raktároztam, elvetettem. Így érdemes, így nem. Figyeltem az olvasói igényeket és összevetettem azzal, amit én tudok adni, ami belőlem jön. Megkerestem a találkozási pontot, és annak mentén próbálkoztam. Pályázatokra jelentkeztem, blogoltam és próbáltam pörögni a közösségi oldalakon. Ez utóbbi nekem nem igazán megy, túlságosan is zárkózott vagyok ahhoz, hogy nyilvánosság előtt éljem az életemet. A blogolás pedig időcsapda, de olykor szükséges valamit villantani; az olvasók könnyen felednek, jelezni kell feléjük, hogy még a porondon vagy. Íróból már minden bokorban akad egy.


De lehet ezt másként is csinálni, úgy, hogy ne válj celebbé, hanem maradj önmagad. Ne feszítsen meg, ne őröljön fel ez a világ, az örökös kényszer, hogy mutatni kell magadból, felemésztve energiádat, annyira, hogy később nem tudsz leülni írni. És az ehhez kapcsolódó érzések, amik belül tombolnak, rombolnak, hogy már a gondolatát is gyűlöld az írásnak, mert elcsúszott ez az egész egy nagyon rossz irányba. Ezen pedig felül kell emelkedni. Ki kell szállni belőle és másként csinálni, mert lehet ezt másként is.

Miközben szemlélődtem, ráláttam a dolgok valós arcára. Kiábrándultság lett úrrá rajtam, elutasítottam az egész íróvilágot, és egy hatalmas morális válságba zuhantam. Csendet akartam magamban és magam körül, hogy emésszek, építkezzek és újratervezzek. Az írócsoportok okozták a legnagyobb csalódást. Sorra ki is léptem mindegyikből. Azt mondják, jó reklámfelület. Talán, ha el akarod adni a lelkedet, ha fel akarod őrölni magad a versengésben a figyelemért. Végignéztem, hogy mi folyik ott. Semmi különös, mindenki a saját dolgával törődik, csak arra vágyik, hogy ő kapjon figyelmet. Nincs kölcsönösség. Az egyetlen említésre méltó reakció egy bohózatba illő bosszúhadjárat kezdemény volt: bizonyos csoportokban sorra jelentették az éppen akkor megosztott regényrészletemet. Mindig ugyanaz a két ember. Ejha! Valószínűleg valakinek a művére negatív kritikát mondtam, egye fene. De lehet, hogy féltékenység, vagy egyszerű unszimpátia adta az okot, nem tudom, nem keresem, nem érdekel. Mint mondtam, kiléptem a csoportokból, járom a magam útját, törődöm a magam dolgával, koncentrálok a regényeimre. Ahogy Poirot mondta: bennem alkotó energiák munkálkodnak, nem rombolók. Nem harcolok másokkal, akikhez nincs is közöm, akikkel nincs dolgom.

Elővettem régi hobbijaimat, igény szerint írok erről is beszámolót. Szinte egész nap alkotok. Délelőtt írok, délután kézműveskedek, a kettő között az egészségem őre vagyok. Élvezem a belső csendet, rengeteg inspirációt köszönhetek neki. Befejeztem A Fekete herceget, félretettem a fiók mélyére, hogy később elővéve onnan, kritikus szemmel olvassam újra. Az Érte mindent című regényemmel pedig immár a finisbe értem. Átgondoltam, mit akarok, merre akarok haladni és hogyan. Nincs "bármi áron". Nem erőszakolom meg a könyvkiadást. A magánkiadást pedig meg sem próbálom, bár sokan ajánlottátok. Bizonyos dolgoktól elhatárolódom, de nyitott vagyok új lehetőségre. Hogy most milyen író akarok lenni? Olyan, amilyen Láng Emi tud lenni. Csak önmagammal mérve össze magamat. A mesterektől csak tanulni akarok, nem olyan lenni, mint ők. Muszáj ezt ismételgetnem magamban, még ha egoistán is hangzik: kellenek a példaképek, de a magam útján kell haladnom. Nehéz, talán végig sem érek rajta, de megpróbáltam, csináltam, haladtam úgy, ahogy én láttam jónak. 

Különös dolog álmodni valamiről. Tervezed, teszel érte, benne élsz. És mikor ott vagy a küszöbön, megtorpansz, megijedsz, félsz átlépni rajta. Ez így van jól. Ha félsz, akkor fog működni. A bő mellényből könnyen kieshet az ember. Magas ez a küszöb. Talán sikerül megugranom. Remélem, igen. Szeretném elmondani, hogy amit itt leírtam, igaz és működik. Hogy szükség van az elvonulásra, hogy nem kell mindig jelen lenni, nem kell megfeszülni, hogy ott légy állandóan az internetes felületeken. Még csak bejelentened sem kell, hogy most eltűnsz. Nem hiszek a nagy bejelentésekben, általában csak figyelemfelkeltés, marketingfogás - ha időre van szükséged, szép csendben el tudsz vonulni, és senki és semmi nem befolyásol így. Ez lassan alakul ki, nem tudod napra pontosra betervezni. Magyarázkodni lehet később is. Az olvasók, akik szeretik a történeteidet, megvárnak, itt lesznek. Ők is csak profitálnak egy kipihent, friss íróból, aki új ötletekkel áll elő.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése