Nem szeretem a csütörtököt

2017. december 20.
Amikor legutóbb körbekérdeztem, szinte mindenki a személyes posztokat hiányolta a blogról. Zárkózott ember vagyok, nehezen beszélek magamról, ennek talán az is lehet az oka, hogy én magam is sokkal érdekesebbnek tartom a történeteimet, mint saját személyemet. Elvégre eléggé hosszú ideje együtt élek már vele ahhoz, hogy megunjam magamat és elküldjem a francba, ha elegem lett belőle. Az olvasótól viszont jogos elvárás, hogy szeretné látni azt is, aki a történet mögött van, bár sejtése sincs róla, hogy mennyire... Oké, ennek megítélése inkább legyen a tiétek. Mondok egy pár dolgot magamról, hátha mégis van valami a tarsolyomban, ami érdekes lehet.

Amikor megszülettem, hatalmas szemekkel csodálkoztam a világra. Nagymamám mindig mondogatta, hogy ennek a lánynak akkora szeme van, hogy félek, kiesik és elgurul. Mindenkit megnyugtatok, a szemeim nem gurultak el. Más valami néha el szokott, de erről nem beszélünk. Mondom, nem! Egyetlen születési rendellenességem, hogy a bal karomban nincs vénám. Na! Ugye? Máris egy hiányosság! Biztosan vártátok már, hogy valami ilyesmi kiderüljön! Köszönöm szépen, jól vagyok! Évekig nem is tudtam, és tök jól boldogultam mégis. Egy kis genetikai gubanc, semmi pánik!

Azt mondják, már egész kicsi koromban szerettem beszélni, ha elkezdtem, nem bírtam abba hagyni. Anyám egyszer közbe akart vágni, vagy csak elhallgattatni, mire összevontam a szemöldökömet és közöltem vele: Csitt! Most én vagyok a parancsnok. Közléskényszerem annyira nem mindennapi volt, hogy az óvodai ünnepségek előtt az egész előadást végig mondtam a hazafelé vezető úton, a többiek szerepével együtt, hiába kért minket az óvónéni, hogy tartsuk titokban, legyen meglepetés. Hogy szót fogadjak? Az olyan unalmas! Néha tényleg mulatságos helyzeteket produkáltam. A divat már akkor sem érdekelt, anyukám nem győzte igazgatni rajtam a kardigánomat, mire egyszer azt mondta, Olyan cábár vagy! Ezt pedig úgy megjegyeztem, hogy egy meleg tavaszi napon, amikor minden gyerek az óvoda udvarán rövid ujjúra vetkőzött, csak én voltam nyakig begombolkozva. Az Iluska óvónéni - aki egyébként a tündérkirálynő is volt a képzeletemben - meg is kérdezte, miért nem gombolkozom ki, mire közöltem vele: Azért, mert anyukám azt mondta, hogy akkor olyan vagyok, mint egy bárcásVisított a nevetéstől, amikor félrehívta anyámat: Te figyelj, te beszélsz ilyeneket a gyerek előtt?

Ehhez hasonló beszólásaimmal okoztam anyámnak vidám perceket, de voltak olyanok is, amikkel már az idegeire mentem: Ugye, engem örökbe fogadtatok? Úgy éreztem, sehogy sem illek abba a családba, amiben éppen cseperedtem, melyik kamasz nem talál ki magának hasonló dolgokat? Azért próbáltam alkudozni, ha nem örökbefogadás, legalább egyik szülőm biztosan nem az igazi, mert ez annyira regénybeillő lett volna, én pedig folyton ilyen történeteket forgattam a fejemben. Hiába na, már elég korán kiderült, hogy az egyetlen jobb karomban lévő írói vénám okolható mindezért. Anyám elröhögte magát és közölte, az apámra ütöttem, nem tudom letagadni őket. Az írói véna nem mentség, hogy éppen a kézírásom olvashatatlan, kifejezetten ronda, annyira, hogy kettes volt a külalakom. Mindig úgy éreztem, hogy olyan dolog miatt büntetnek a tanárok, amiről nem tehetek. Egyszerűen nincs kézügyességem. Mondjuk, utáltam gyakorolni, időpocséklásnak tartottam a gyöngybetűket, mikor annyi minden mást szerettem csinálni. Például másik családot kitalálni magamnak, akik megértik a frusztrációmat és megengedi, hogy ne járjak iskolába. Mert, ilyen diszkriminációval a részükről, nem szívesen tettem be a lábamat abba az épületbe.

Az iskola valahogy sosem hagyott békén, mindig gondoskodott róla, hogy rosszul érezzem magam miatta. Negyedik osztályban kaptam egy igazgatói megrovást. A tanár, aki feldobott egy fejvadász volt, aki darabszámra kapta a jutalompénzt a leadott nevek után. Szerinte egész ünnepség alatt beszélgettem a mellettem ülő fiú osztálytársammal. Ez már csak azért is hülyeség, mert negyedikben , sőt az egész nyolc év alatt, a lányok és a fiúk szóba sem álltak egymással, kifejezetten kerültük a másik nem társaságát, mi így klikkesedtünk, sőt ez annyira sikerült, hogy csakis vezetéknevünkön szólítottuk egymást. Volt pár kellemetlen órám, ami miatt majdnem haza sem mentem, mert rettegtem a következményektől. Anyám meg nem akart hinni a szemének, mikor meglátta a beírásomat, majd átment a fiú anyjához, akivel barátnők voltak és együtt jót röhögtek az eseten és a buzgó tanerőn.

Így hát nem meglepő, hogy általánosban soha sem tanultam. Iskola után csak olvastam, de azt sokat - igazából az egyetlen könyv, amit a kezembe vettem, a biológia könyvem volt, mert elég nagy volt ahhoz, hogy elférjen alatta az aktuális regény arra az esetre, ha apám bejönne megnézni, tanulok-e. Ki nem állhattam a biológiát. A tanárnőt sem - valahogy sem ő, sem én meg a biológia nem passzoltunk együtt. Más tárgyaknál elég volt, ha órákon figyelek, ennek köszönhetően rendelkeztem kellő szabadidővel az olvasáshoz. Az iskola annyira nem érdekelt, hogy elsőben teljesen kiment a fejemből, hogy meg kell tanulni az ABC-t és dolgozatot írunk belőle. Sebaj, a barátnőm megnyugtatott, hogy írt puskát nekem is. Használati utasítást nem adott hozzá, és fogalmam sem volt, hogy mi a puskázás, így azt hiszem, nem is használtam. Nem emlékszem, milyen jegyet kaptam az ABC-dolgozatra, csak arra, hogy nem szívlelt a tanárnő. Én sem őt. Szeretett tenyeressel büntetni.

Felsőben kicsit megváltoztak a dolgok, a magyartanárnőm kedvence voltam - ez olyan hátrányokkal járt, hogy én voltam az egyetlen lány, aki fiú mellett ült. Vagy csak így emlékszem, mert annyira zokon vettem? Úgy gondolta, a két kedvence üljön egymás mellett. Bár ezt a felállást sokáig próbálgatta, mert több fiút is ültetett mellém, mire megtalálta a számára tökéletes párosítást. Ennek én természetesen nem örültem, mert fiúval ülni... az fúj. Viszont tényleg kiváltságokkal járt a helyzet, a Himnusz kivételével sosem feleltetett. Amíg suliba jártam, mindig utáltam a csütörtököt. Csütörtökön jártunk úszásra, én pedig víziszonyos vagyok. Mindenki megtanult úszni, csak én nem. Egy idő után az edzőbá nem erőltette, ülhettem a parton, mert amúgy is apámmal régi haverok voltak. Hah! Végre nekem is volt protekcióm! A többiek meg a tél kellős közepén a csöppet sem meleg vízben dideregtek. Én meg baromira elégedett voltam. Ezt a napot azóta sem szeretem.

A csütörtöknél kevésbé csak a kötelező programokat szerettem. Ünnepségek, farsang, évzáró. Ha tehettem, kihúztam magam alóla, mert mindig kellemetlenül éreztem magam a bugyuta műsorok közben a színpadon. Nem vágytam se szereplésre, se szocializálódásra. Csak a könyveimre, a karaktereimre és a kitalált családomra. Az első igazi lógásomat a középiskolában követtem el. Egy osztálytársammal nem volt kedvünk bemenni órára, ezért vettünk egy csomó túrórudit és a városban csavarogtunk. Persze a lelkiismeret megszólalt és még aznap délután töredelmesen meggyóntam anyámnak, hogy nem voltam suliban. Mint mindenen, ezen is jót szórakozott, és írt igazolást. Végül közölte velem, ha lesz még ilyen, akkor is számíthatok rá. Néha kell egy kis pihenő, nem akarta, hogy egy-két botlás miatt a nyakamba rántsam az egész világot. Így a gimis éveim elég kiegyensúlyozottan teltek. Ha már sok volt a tanulás, pihentem. A pihenést pedig anyu szponzorálta.

Azt hiszem, a könyvmolyságom miatt kezdtem otthonülő jó kislánnyá válni, ami anyámat aggasztotta. Sokkal jobban szerette, amikor vagány és lázadó voltam, ha csavarogtam, ha élményeket szereztem, ha felfedeztem a világot és önállósodtam. Ja igen, és ha fiúztam. A szerelemhez sosem volt érzékem. Semmiféle jelekből nem olvastam, bárhogy próbálkoztak a jelöltek. De azt hiszem, ez már egy másik bejegyzés témája lesz, ha ismét veszem a bátorságot és merek magamról beszélni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése