A felfoghatatlanon is túl

2017. november 15.


Amikor a felfoghatatlan dolgokról írsz, fel kell tenned magadban a kérdést, vajon így még emészthető?  Meddig mehetek el? Mennyit adhatok még bele, hogy az olvasó elviselje, megértse, emészteni tudja? De leginkább: mennyire hiteles és hihető az a történet, ami a lelkem legmélyéről, a legtitkosabb zugából jön? Nem tudom, érzi-e az olvasó, hogy minden egyes mondattal meg kellett vívnom, amit leírtam; nem tudhatom, érzi-e, hogy a karakteremmel együtt átéltem a fájdalmakat, hogy volt pillanat, amikor fel kellett állnom az asztaltól, ott kellett hagynom a laptopot, mert úgy éreztem, ha egyetlen sorral is többet írok, azt már nem tudom elviselni. Ki kell szakadnom belőle, pihennem kell, valami mással foglalkozni, megnyugodni, hogy vissza tudjak ülni és folytatni a történetet.

Amie története annyira valóságos, amennyire megtörténhet bármi ebben a világban. Egy alkoholista anya paranoid képzelgései, a tettei mögött megbúvó beteg lélek kétségbeesett vergődése, ahogy tönkretesz maga körül mindent és mindenkit. Hogyan süllyed egyre mélyebbre és csap át gyűlöletté, féltékenységé a szeretet, hogyan válik egy anya-lánya kapcsolat tarthatatlanná, hullik darabjaira véglegesen egy szenvedélybetegség sötét mélységében?

De mégis talán az egyik legfontosabb kérdés, amit az Érte mindent feszeget: hogyan lehet kilépni belőle és túlélni? Hogyan lehet újrakezdeni, élni az új eséllyel, magunk mögött hagyni mindent, ami ártalmas, megküzdeni a lelkiismeretünkkel és megérteni, hogy nem a mi terhünk, nem a mi bűneink mások döntései? Egyedül csak önmagunkért vagyunk felelősek, egy alkoholistát nem menthetünk meg, ha ő nem akarja megmenteni magát. 

Amie-nek rengeteg tanulnivalója van az életről, ami elől a négy fal közé zárkózva, a maga által megálmodott, szebb Világába menekült. A való világban elveszett és sebezhető az átélt lelki terror miatt, nehezen szocializálódik, nem találja a helyét. Talán nincs is tudatában az elszenvedett családon belüli erőszaknak, csak ki akar törni belőle. 

Az Érte mindent elsősorban egy híd, ami összeköti a hasonló sorsú embereket Amie-vel. Másodsorban pedig egy iránytű, ami rámutat: ki lehet törni, sőt, élni is lehet, ha vagyunk hozzá eléggé bátrak és erősek. Lehet felemelt fejjel járni és letörölni a szégyent. 

A kérdések, amiket felteszek magamnak: nem lesz ez így túl sok, vagy éppen kevés? Talán még semmit sem mutattam meg, talán nem szemléltettem kellőképpen, mert felfoghatatlan lehet annak, aki nem tapasztalta. Állandó kétségek között írni valamit, aminek hatása nem maradhat el, úgy megírni, hogy ne tűnjön hatásvadászatnak, mert a történet valóságos. Valahol, valamikor egy lány vagy talán egy fiú életében már lezajlott, vagy éppen most zajlik. Félek, hogy nem adok bele mindent, hogy nem írok le fontos tényeket, holott már így is birkóznom kell vele, rám telepedik, nyomaszt és fojtogat. Végigcsinálom, végig kell csinálnom. Amie-ért, mert sokkal többet érdemel annál, hogy bűnösnek érezze magát. Szabadnak kell lennie.

Elfáradva, kiüresedve, sokszor nehéz teherrel a vállamon állok fel az íróasztaltól. Marad a nyomasztó érzés, amit átéltem írás közben, még egy félóra, óra múlva is. Elkerülhetetlen az azonosulás. Egyé kell válnom Amievel, nekem is éreznem kell, végig csinálnom vele mindazt, amin keresztül megy ebben a történetben. Ülök, bámulok ki a fejemből és kétségbeesve keresek valami kapaszkodót a való világban, hogy felejteni tudjam, hogy kikerüljek a hatása alól és éljem a magam életét. Nekem túl sok, nekem nehezen emészthető és előfordulhat, hogy az olvasónak felfoghatatlan, pedig létezik, megtörténik, mert az élet nem mindig rózsaszín lányregény.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése