Twin Peaks


Twin Peaks a város, ahol első látásra úgy tűnik, mintha minden egyes lakója gyengeelméjű lenne. Kétségbeesetten keresed a normális embereket, de egy idő után már kételkedsz: mégis mi az, ami normálisnak számít? Pár részen belül aztán az a felismerés ér, hogy legyen szó bárkiről, aki idegenként érkezik ebbe a városba, ez a hely megváltoztatja, hatással van rá, saját képére formálja. Az a megdöbbentő ebben a sorozatban, hogy ahogy haladsz előre a történetben részről-részre és szokod meg a karaktereket, megkedveled őket, és már nem is veszed észre azokat a furcsaságokat, amikre felkaptad a fejed a bevezető epizód nézése közben, és egyre inkább élvezed azt, ahogy kiparodizálja az embereket, a társadalmat, miközben az előtérben egy komoly bűnténnyel kapcsolatos nyomozás folyik.



A szokatlanul hosszú intro Angelo Badalamenti hátborzongatóan szép zenéjével, némileg próbára teszi a türelmünket, a második résztől legalább is. Haladjunk, lássuk a lényeget, ne vacakoljunk ilyen aprósággal! Mégis álljunk meg egy pillanatra és beszéljünk a zenéről, zenékről, mert a főcímdal tökéletes telitalálat, amit ha meghallasz, azonnal a sorozat fog beugrani tőle,  és nem utolsó sorban játszik az érzékekkel is. Ilyennek kell lennie egy filmzenének. Egyszerre fülbemászó, lágy, kellemes dallam, és egyszerre sugall a képi anyaggal együtt valami baljóslatút. A zenére magukban az epizódokban is nagy hangsúlyt fektettek az alkotók, érdemes fülelni, megfigyelni, mikor melyik dallam tűnik fel melyik szereplőnél és milyen eseménynél. Valahányszor felcsendül az Audrey's edanc és megpillantjuk a szálloda díszletét, bizonyosak lehetünk, hogy felbukkan Miss Horn és valamiben már megint töri a fejét.

A zene mellett kiemelném még az erőteljes szimbólumokat, amikkel a film dolgozik. Ugyanúgy megfigyelhető egy-egy állat felbukkanása és bizonyos cselekmények között is a párhuzam. Fehér ló, harkály, holló vagy a baglyok jelenléte egy-egy utalás, előhírnöke annak, hogy történni fog valami.


Dale Cooper FBI-ügynök egy gyilkosság miatt utazik Twin Peaksbe. A feltételezések szerint a lány ugyanannak a sorozatgyilkosnak az áldozata, akinek az ügyén éppen dolgozik. Laurat halálosan szereti mindenki a kisvárosban, véleményem szerint méltánytalanul túl is hype-olják. És persze mindenkinek van egy halk megjegyzése is arról, hogy azért voltak dolgai, amiből arra következhetünk, hogy Laura nem volt az a jó kislány, aminek a városban sokan tartják. Lassan megismered a szereplőket és ahogy lenni szokott, megindul a találgatás, hogy ki lehetett a gyilkosa. Többszöri nekifutásra, mire kizártam majdnem mindenkit, véletlenül ráhibáztam a gyilkos személyére, bár nem úgy, ahogy gondoltam. Mert ebben a városban nemcsak a baglyok, de semmi sem az, aminek látszik és éppen ettől válik olyan különlegessé ez a történet.

A kulcsszó pedig a miszticizmus. Ami valahogy releváns is, ha figyelembe vesszük az őslakosok jelenlétét is a városban, akiket leginkább Sólyom képvisel. De még mielőtt elkezdenénk elméleteket gyártani és párhuzamot vonni Stephen King Állattemetőjével, időben szólok, hogy nem kell olyan mélységekig leásni. És ezt szó szerint kell venni. A sztori egészen jól követhető, bár helyenként a fejünkhöz kapunk vagy éppen az agyunkat dobjuk el a csavaroktól, amik rendszerint az utolsó képkockákban érkeznek az epizódok végén. Úgyhogy nem lehet kibírni, hogy rögtön ne kezdjünk bele a folytatásba. A feszült várakozás mindaddig meg is marad, amíg Cooper ügynök le nem leplezi a gyilkost. Az utána következő részek inkább lagymatag utazás Twin Peaks környékén, felesleges és unalmas szálakkal, egész addig, amíg Dale régi társa, Windom Earl fel nem bukkan és újra megbolygatja a kedélyeket - de az alaptörténetet nem tudja ez az eset sem fölülmúlni. A folytatást már azért követjük nyomon, mert időközben rajongókká váltunk.


David Lynch őrültsége és mániája tette azzá ezt a sorozatot, amivé vált. A kultuszteremtés receptje pedig nem más, mint hogy merj meghökkentő és merész lenni, olyan témában alkotni, amiben előtted még senki, olyan húzásokat beleerőltetni, amivel előtted még más nem élt vagy nem mert élni. Lényegében alkoss valami újat, amihez jó adag bátorság kell, kockáztass és vagy bejön, vagy... Végül is bejött. A Twin Peaks a maga nemében utánozhatatlan, a televíziózás egyik úttörő vállalkozása, amivel megalapozták az olyan sorozatok előtt a jövőt, mint amilyen az X-akták is. Lynch, az őrült zseni be is bizonyítja, mennyire keskeny a határ a kettő között, olyan jeleneteket varázsol a képernyőre, amitől eláll a szavunk, bennreked a lélegzet vagy libabőr fut végig rajtunk. A szürreális álomképek képernyőre vitelének hitelessége sokkolja a nézőt, a visszafelé való beszéd, a kicsavart végtagok, a rébuszok zavarba ejtően magával tudják ragadni az embert. A felvillanó látomások és rémalakok egyszerűsége mind olyan megoldások, amik hagynak teret a fantáziának, nem állítanak kész tények elé, nem mondják ki az igazságot, de elrejtik és adnak rá lehetőséget, hogy találgassunk. A negyedik fal áttörésének tipikus példája pedig Bob, aki szinte beletolakodik a tudatunkba és olyan hatást gyakorol ránk, hogy később félve nézünk a tükörbe.

David Lynch legnagyobb és egyben legszimpatikusabb húzása az önmagára osztott, halláskárosult Gordon ügynök szerepe, mintegy arculcsapásként harsány figyelemelvonásnak álcázva, megtörve a feszült állapotot, ami a nyomozás előrehaladtával egyre felfokozottabbá válik. De éppen ilyen meghökkentően paródiára vett karakter Dennis/Denise ügynök is, aki a szuper képességű nyomozók emberi oldalát kicsit felnagyítva, erősen túlozva hivatott előtérbe hozni. Egy kis hétköznapi flúg az állományban, mert minden valamire való ügynöknek, nyomozónak és bűnözőnek is  jár valami különleges ismertetőjel a filmes világban.

Dale Cooper karaktere is ugyanígy túl van tolva. Lelkesedése a dolgok iránt már-már idegesítően emberi tulajdonság, mondjuk egy ötévesnél. Mindenben a szépet és jót látja a naivitás látszatát keltve, majd hirtelen odaszúrja észrevételeit, meghökkentve vele a nézőt és filmbéli környezetét. Superman is valahol ember, a hősök is kávét isznak az áfonyás pite mellé és képesek olyan dőreségre, mint a szerelem.

A mellékszereplőkkel nem mindig voltam elégedett. A Laura/Maddy szerepét alakító színésznő játéka egészen felejthető, Donna és James karakterét pedig nemcsak a színészi játék teszi azzá. Más karakterek is vannak, akiket nem értek, miért kerültek bele a sorozatba, viszont vannak olyanok, akik megérdemeltek volna egy sokkal erősebb mellékszálat a sztoriban, mint amilyet végül is kaptak. Tuskó Lady, az őrnagy, Laura anyja, csupa olyan szereplő, akik véleményem szerint többet érdemeltek volna, vagy volt még bennük potenciál. Pozitív példára a legjobb Audrey Horn karaktere, nálam az abszolút kedvenc lett, aki odaszögezett a képernyő elé felcsigázva érdeklődésemet, hogy ez a lázadó lány már megint milyen őrültséget talál ki, és milyen lépéseket tesz a felnőtté válás útján. Annak ellenére, hogy az első részekben még kész talány volt és nem tudtam állást foglalni vele kapcsolatban, hamar kinőtte magát a szerepe sokunk örömére.

A második évad vége eléggé össze lett csapva, nagyon sok kérdés maradt nyitva. Az elvarratlan szálak miatt nem lehet érezni a teljességet, azt, hogy kerek lenne ez a történet. Rengeteg kérdés vetődik fel, amikre nem kaptunk választ és csak találgatni lehet, vagy reménykedni, hogy a harmadik évadban kielégíthetjük a kíváncsiságunkat. Mindezek ellenére a Twin Peaks egy olyan sorozat, ami nem hagyja nyugton a néző fantáziáját, még órákkal később is foglalkoztatja a szürkeállományt. Vigyázat, függőséget okoz!

Megjegyzés küldése