Szemek

2017. június 19.


Szemembe nézett. Zavarba jöttem. Szokatlan érzés volt, borzongató.

Az utóbbi időben már nem kerestem kétségbeesve mások tekintetét, fejem egyre lejjebb hajlott, hogy ne szembesüljek azzal, amin nem tudok változtatni. Menekülés volt. 

Láttam arcokat, felém fordultak, majd fura, torz grimaszba merevedve zárkóztak el előlem. Egyforma álarcot húztak magukra, még szemük rebbenése is ugyanaz volt, ahogy elkapták rólam, mikor felfedezték torzságomat. Eltaszítottak, száműztek, csak megtűrt személy lettem. Csonka voltam. Csonka lelkemmel, csonka vágyaimmal, csonka érzéseimmel vonszoltam magammal bűntudatomat: nem vagyok egy közülük. 

Kisebb lettem. Egyre jobban összehúztam magam, hogy ne lássak és ne halljak. Testem hasonult lelkemhez, szembeötlő csonkaságomat többé nem rejthettem el. A szemek már meg sem állapodtak rajtam, tovasiklottak, láthatatlanná váltam. 

Csak számára nem. Csak ült velem szemben és kitartóan bámult rám. Szemtelen pimaszsága már kezdett dühíteni. Arra gondoltam, elzavarom, de mintha kitalálta volna a gondolatomat, lassan felemelte bal szemöldökét és kihívón nézett rám. Aranybarnával pöttyözött sárga írisze mintha azt kérdezte volna: most mihez kezdesz? Nem hagyta magát megfélemlíteni és ezzel kivívta tiszteletemet. Megérezte. Pupillája kitágult és nem titkolt elégedettséggel zsebelte be győzelmét. 

Kinyújtottam felé kezemet. Mozdulatom bátortalan remegésbe csapott, felkészültem a visszautasításra. Szemét résnyire zárta, mintha visszakozna, majd szimatolva egy lépést tett felém és belesimította fejét a tenyerembe. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése