Csak három lépés

2017. június 5.

Éreztem, ahogy az ujjaim mozdulnak: elindulnak a fogantyú felé, tétováznak, aztán erőtlenül hanyatlanak le, megbánva a gondolatot, hogy megfogalmazódott bennem a szándék.

Tekintetem már sokadszor fordult a fiók felé, ami bűnömet rejtette. Lopott pillanatok az árulás mezsgyéjén, amikor feladnám ártatlanságomat. Rémülten fordítom el a fejemet, mint akit máris rajtakaptak a csaláson. Nem merem. Nem tudom megtenni. Ez nem én vagyok! Az nem én lennék… Pedig annyira egyszerű; ha másnak megy, miért ne menne nekem is? Sokkal könnyebb lenne minden! Nem én lennék a lúzer, a kinevezett bűnbak, akin kitölthetik a bosszújukat. Ha beállnék a sorba… ha képes lennék rá… ha megtenném…

Meg kellene tennem! Mi olyan nehéz rajta? Tegnap este megsütöttem a süteményeket. A legszebb szalvétát tettem a dobozba. Új tárolót vettem, nincs összekaristolva a teteje, az oldala sem olyan fakó, mint a régi daraboké. Biztos tetszene neki! És a sütik is tökéletesek. Egyenesek, szabályosak, egyforma kockák. Egyik sem kisebb vagy nagyobb a másiknál. Egyik sem több vagy kevesebb. Sütik, ugyanolyan az ízük… És ha nem ízlik neki? Vagy mégsem egyenletesen vágtam fel a kockákat? Lehet, hogy mások ebben is sokkal jobbak nálam. Mások… A “sütikirálynők”…

Csak figyelem őket, ahogy kis dobozaikkal bekopognak az iroda ajtaján, nevetgélnek, és közben úgy tesznek, mintha nem megvesztegetésre szolgálna a tettük. Természetes. Az elvárásokat a sarokba söprik egy pillanat erejéig; majd foglalkoznak vele, ha túljutottak az élvezeten! Amikor nem kell egymás szemébe nézni, amikor csak egy tollvonás a köszönet az iroda magányában, indoklás nélkül. Nincs többé aggódás.

Megtehetném. A doboz a fiókban vár. Gondosan csomagoltam, vigyáztam minden szeletre, nem törtem össze őket. Csak kinyitom a fiókot, kiveszem a dobozt és felállok. Csak három lépés az ajtóig! Csak bekopogok, mosolygok, és úgy teszek, mintha nem lenne kínos számomra, mintha nem venném észre a meglepetést a szemében, mintha természetes lenne. Akkor majd beszélgetni kezdünk a kertről, a műfűről a teraszon, a legutóbbi családi összejövetelekről… Persze mindenben egyetértünk, nevetünk a poénokon. Közben ő kivesz egy szelet sütit…

Vajon ízlene neki? Van olyan jó, mint az a másik? Vagyok olyan jó, mint az a másik?
Meg kell próbálnom. Képes vagyok rá! Ez csak egy süti, tényleg nem nagy szám! Csak három lépés! Előfordulhat, hogy ízlik neki, és akkor… Akkor biztonságban lennék. Akkor nem kellene aggódnom az állásom miatt. Az értékelésemben leírná, hogy milyen remek munkaerő vagyok, hogy mindig lehet rám számítani és sosem hibázok… De nem így tesz. Könnyű szívvel a rovásomra írja másokét. A sütik miatt…

Nincs olyan messze a fiók fogantyúja. Kinyújtom kezemet és kihúzom, ahogy azt elterveztem. Fogom a dobozt, aztán csak három lépés. Egyik lábam a másik után. Megtehetném, nincs ebben semmi rossz, más is ezt csinálja…

Kinyújtom a kezemet, kihúzom a fiókot, kiveszem a dobozom, az asztalra helyezem. Kezeim tétováznak a fedelén… Végül leveszem a tetejét, kiveszek egy sütit és beleharapok.


Túl sok az a három lépés, hogy könnyedén megtegyem. Arra születni kell.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése