Amy Harmon: Arctalan szerelem

2017. május 18.
Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan. - Gárdonyi Géza

Zavarban voltam, mikor kibontottam a Twister Médiás csomagomat, mert erre a könyvre nem számítottam. Érdekes, hogy az ember a külső, a borító és az alapján ítél, mennyire felkapott könyv. Előítéletek alapján döntünk, hogy biztosan nem tetszene az, amit belül találunk.

Hogy ez mekkora tévedés, azzal Fern Taylor és unokatestvére, Bailey Sheen van leginkább tisztában. Egyikükkel sem bánt kegyesen sors, de annál szebb és erősebb lélek lakozik mindkettőjükben. Annyi történetet olvashattunk már a csúnya lányról, akinek szép volt a lelke, annyi sablonos és unalmas történetet, hogy már-már azt gondoljuk, semmi újat nem lehet kihozni ebből a koncepcióból. Talán ezért is nem akartam elolvasni azt a könyvet, ezért is nem választottam ki, amikor megkaptam ezt a lehetőséget a Twister Médiától. A sors pedig úgy döntött, utánam dobja ezt a könyvet, akkor is, ha nem akarom. Amy Harmon írt egy olyan regényt, amivel kenterbe verte az összes többi Csúnya Lány Szindrómás könyvet.

Meg kell mondjam, ritkán találkozom olyan történetekkel, amikben az író megkísérli a negyedik fal áttörését, de hogy ennyire zseniálisan tegye...! Figyeljétek meg olvasás közben a fejezetek címét. Úgy hiszitek, hogy szokványos, csak adjunk valami címet a fejezeteknek? Micsoda öröm lesz megtenni a felfedezést!

Nehéz volt végignéznem, ahogy Ambrose elköveti élete legnagyobb hibáját. Szívem szerint ordítottam volna vele, hogy ne tegye, hogy ne menjen el, hogy ne vigye magával a társait, mert... és igen, pontosan az történt, amitől tartottam, pontosan úgy jött haza a srác, ahogy arra számítottam. Mégis, hogy ennyire kitalálhatóak voltak egyes mozzanatok a könyvben, semmit sem vett el az élményből. Azzal, hogy tudjuk előre, mi fog történni, csak még életszerűbb az egész, még inkább részese vagyunk a könyvnek, mintha csak Hannah Lake lakói lennénk.

A kisváros magába rántott, talán túlidealizált, talán túl jó emberek lakják. Mindenki ismer mindenkit, az emberek segítőkészek, megértőek és boldogok. A lelkész, az edző, a pék, az élelmiszerbolti eladó tipikus városlakók, de mindegyik karakter mögött van egy történet, mindegyiknek vagy egy tragédiája, kisebb-nagyobb, és mindegyikük egy hős a maga életében.

Az én igazi hősöm Bailey. Igen, a kerekes székben ülő Bailey, aki megtanít arra, hogy az életet élni kell, akármilyen lelki-testi-érzelmi defektünk van, nem lehet kifogás. Az életből ki kell facsarni azt, ami a miénk és élvezni, örülni neki, és az sem árt, ha viccet csinálunk belőle, mert a nevetés könnyebbé teszi elviselni azt, amit egyébként teherként élhetnénk meg. És az én hősöm Amy, aki mer álmodni, aki nem adja fel, aki kitart a barátai mellett, önzetlen és bátor. Az én hősöm Ambrose, aki képes fölülkerekedni önmagán, aki meg tud birkózni démonjaival, elfogadja a megváltozhatatlant és azt, hogy szeretik. Mert az arca bár egy szörnyetegé, de a szíve jó és képes szeretni.

"Ha minden ember arcát Isten alkotta, vajon nevetett, amikor az enyém került sorra?"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése