A remény hangja

2017. április 20.

A fiú próbálkozott.

Kétségbeesetten keresgélte a szavakat, amivel a szívéig hatolhatna. Valahányszor elindult feléje, falakba ütközött. Nekifutott újra és újra. Rideg és nyirkos felületet érve csorgott le lelke a sötét köveken, térdre rogyva esdekelt a kegyelemért. Csak egyetlen dobbanást tudjon kicsikarni belőle! Csak egyetlen egyre van szüksége, hogy beinduljon a gépezet! Az elsőt követi majd a többi is - legalábbis ő ezt remélte.

A pillanatra gondolt, amikor otthonába besurrant a Gyűlölet. Óvatosan tapogatózva térképezte fel a szíveket. Türelmetlen éhsége csillapíthatatlanul vadászott áldozatára, míg végül rátalált a tökéletes prédára, akit becserkészhetett. Könnyű kísértés volt, és a gyenge szív elbukott. A Gyűlölet öntudatra ébredve, megállíthatatlanul söpört végig a szobákon és magával sodorta mindazt, amiről a fiú azt hitte, törhetetlen: a családját.

A fiú zajt hallott. Felemelte a fejét és figyelt. Papírzizegés ütötte meg a fülét, majd csörrenés, ahogy fém ütődött fémnek. Elégedett sóhaj szakadt fel egy mellkasból: a boldogság hamis ígérete.

Zsebéhez nyúlt és megtapogatta. Üres volt. Épp úgy, mint a megvető kacagás is, ami válaszként tört elő a Gyűlölet ajkairól, kifosztottságának bizonyítékára. Megszégyenülten hajtotta le a fejét. Mindig üres volt a zsebe, de azelőtt ez nem számított. Sosem kábította el a fém csörrenése és nem kellett emiatt lehajtott fejjel járnia.

A testet öltött Gyűlölet szemében mit sem ért szívének jósága. Többet akart, és kivetette hálóját a fiúra is. Kifosztotta és megcsonkította. Élvezte, ahogy végső tusájában küzdött még a fennmaradásért, elégedettséget érzett, ahogy látta a szenvedés minden apró mozzanatát. Kivárt. A tökéletes időzítésre, hogy végső diadalában egy utolsót taszítson még rajta a szakadék felé.
A fiú nem adta meg magát. Összetörve, sebekkel tarkítva harcolt. Észérvekkel, tettekkel és reménnyel felvértezve indult a következő ostromra.

– Senki vagy! Senki vagy! Senki vagy! – visszhangoztak a szavak, zizegett a papír és csörrent a fém. A falak rendületlenül álltak előtte. Hatalmasabbá, fenyegetőbbé nőve terjesztette ki sötét árnyékát a fiú felé, hogy elnyelje és benne is megkezdje ádáz munkáját.

Elfogytak a szavak. Kimerülten vergődött partra vetve. De a Gyűlölet nem tudott elhatalmasodni felette. A zsebe bár üres volt, de a szíve fölött senki sem tudott uralkodni.

Erőtlenül nyújtotta ki a kezét és megérintette a falat. Nem volt szüksége szavakra, sem erőszakra.
Tenyere alatt málladozni kezdett a penész lepte, fekete kő.

És akkor… meghallotta a dobbanást. A remény hangját.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése