Winie és a Valentin nap - fanfiction


Vivien Holloway fanfiction-írós játékán első helyezett novellám - Winie Langton történet



– Neked teljesen elment az eszed, Edwina Langton! – morogtam sokadszorra, miközben próbáltam összeállítani a tésztát tökéletes gömbformájú cipóba. De nemhogy gömböt, még egy szerencsétlen csonka gúlát sem sikerült összehozom, mert a tészta fele rémisztő állagban csordogált le a két kezemről. Nem volt valami bizalomgerjesztő látvány.
A sarokból mintha Audrey kuncogását véltem volna hallani. Lassan felé fordítottam a fejemet, attól tartva, hogy gyanúm beigazolódni látszik.
Nővérem ott állt sosem használt konyhám ajtajában és érdeklődve figyelte ügyködésemet. Pillanatok alatt darabjaira hullt a méltóságom.
– Ezt el kell mondanom anyának! – mosolygott rám angyalian és már indult is, hogy friss hírekkel szolgáljon szülőnknek a kisebbik Langton-lány legújabb tévelygéséről.
– Egy lépést se tovább! – kiáltottam utána és közben igyekeztem végiggondolni, hogyan ejthetném túszul, amíg be nem végzem tettemet a tésztával és azzal, ami még utána következik.
– És hogy akarsz megállítani?
Válasz helyett felemeltem ragacsos kezeimet és sokat mondóan integettem velük. Finnyáskodva elhúzta a száját, majd az asztalon sorakozó edényekre mutatott:
– Ezek véletlenül nem Helen néni féltett rézlábasai?
– Muszáj „véletlenül” mindent észrevenned? – mutattam idézőjelet, tésztát csöpögtetve mindenfelé.
– Nem mindig, csak, ha rólad van szó. Mire készülsz?
Nem válaszoltam, túlságosan kínos lett volna számomra. Nem voltam az a fajta lány, aki Valentin-napi vacsorákat ad, sőt, még csak nem is tartottam számon a mai napot. Will annál inkább. Bár részéről is csak egy lehetőség volt, hogy tréfát űzzön belőle.
Nem kellett volna belemenni abba a hülye fogadásba. Persze könnyű utólag okosnak lenni, de annyira biztos voltam benne, hogy nem teszi meg, hogy felkérje Christina Nugent az újévi jótékonysági bálon egy táncra. Ostoba tréfa volt, de Will pimaszul állta a fogadást és még túl is teljesítette, ha figyelembe vesszük, hogy a lány mindannyiszor elpirult, ahányszor rámosolygott. Most persze ennek iszom a levét. Vagyis főzöm. Komplett Valentin napi vacsora. Rózsákkal, Cupidókkal és szívecskékkel. Hányni fogok… Miért van az az érzésem, hogy ezt még meg fogom bánni?
– A saját érdekedben mondom, Audrey, inkább ne kérdezősködj!
– Felőlem! De ha adnál hozzá még egy kis lisztet, talán összeállna a tészta.
Attól, hogy Audrey ötlete, még megpróbálhatom. Diadalmámorban szemléltem az eredmény. A művem formás cipóként pihent a tálban. Fáradtan simítottam ki arcomból a hajamat és már a következő receptet böngésztem nagy figyelemmel, amikor anyám torokköszörüléssel hívta fel magára a figyelmet. Csípőre tett kézzel bámult rám, mintha még sosem látott volna.
– Edwina Russell Langton, te meg mi a fenét művelsz a konyhában?
– Vacsorát csinálok.
– Vacsora? Ez egy disznóól! Egyáltalán, biztos, hogy az én lányom vagy?
– Ugye, nem most fogsz megtagadni, amikor minimum egy csodára van szükségem?
– Neked rám van szükséged. Na, menj arrébb! Azzal a masszával meg kezdj valamit, mert én hozzá nem nyúlok! Hadd látom, mi következik! Leves, ezt rám bízhatod...
– De nekem kell! Fogadást kötöttem, és…
– Ugyan már, Will észre sem fogja venni.
Dehogynem! Azonnal tudni fogja, ha megkóstolja és nem lesz rosszul tőle. Meg is érdemelné, hogy az én levesemet egye, ha már ilyen pimasz ötlettel mert előállni. Konyhai balesetek, a’la Winie. Ha csak megszimatolja anyám főztjét, tudni fogja, kinek a keze volt benne.
– Ez az én késem? – bámult anyám gyilkoló szerszámnak is beillő szeletelőkésére. Nem volt könnyű kicsempészni a konyhájából, mindig figyelő tekintete elől – Mit loptál még el?
– Még a feltételezés is…
– Inkább a kezed járjon! – bökött a késsel a tészta felé.
Kelletlenül borítottam a táblára, majd elkezdtem kinyújtani a masszát. Anyám fél szemét rajtam tartva szélsebesen aprított, szeletelt és vonta kérdőre a teremtőt, hogy miért épp egy ilyen lánnyal áldotta meg. A tésztám közben egyre laposabb lett, de mintha az egyik végén vastagabb maradt volna, mint a másikon. Sehogy sem tudtam kiegyenlíteni. Vállat vonva nyúltam a szív alakú süteményszaggatóért és kezdtem kiszúrni a tésztát. Tőlem telhető óvatossággal rakodtam őket a tepsibe, de mire odaértek, alakjukat vesztették: leginkább amorf körökre emlékeztettek. Sürgős beavatkozásra volt szükség.
– Amint hallottam a hírt, rohantam – robbant be a konyhámba Helen néni, aki futtában kötötte magára kötényét – Te jó ég, ez meg micsoda?
Kérdése a tepsiben sorakozó süteményekre vonatkozott. Sértődötten néztem fel rá, mert nem kis munkám volt benne, hogy ezt az eredményt elérhessem.
– Kezdj velük valamit, Winie, mert gyalázatosak! A sült az enyém, ha jól sejtem!
– Majd én! – pördültem tüstént a konyha közepére tettre készen, elszántan, de kevésbé lelkesen. Nem akartam, hogy azt gondolják, egy vacak húst sem tudok megsütni.
– Még csak az hiányzik! – emelte tekintetét a plafonra anyám és gyanúm szerint egy Miatyánkkal kért bocsánatot a jóistentől az összes bűnéért – Edwina, a legjobb, ha távol tartod magad a hústól. 
– Mi ez a nagy segítség?
– Ha rád bíznánk, a végén még elijesztenéd innen azt a kedves fiút! – lépett a konyhába nagyi, és egy üveg ribizli likőrt nyújtott felém – Fontos alkalmakra tartogattam. Tudok segíteni?
– Nem, már így is elegen vagyunk – hárítottam kedveskedését és a likőrt tüstént biztonságos helyre menekítettem, mert a konyhám jelenleg katasztrófa sújtotta övezetnek tűnt. Ahol ennyi Langton asszony együtt volt, ott egész biztosan történni fog valami. Jobb megelőzni a bajt, kár lenne nagyi híres itókájáért, aminek magasabb az alkoholtartalma, mint Phil McGinnis kerítésszaggató rettenetének. Még jól jöhet, ha feledtetni akarom Willel a mai este kudarcát.
Hogy elegen lennénk, az viszont enyhe túlzás. De többen a kelleténél. Nagyanyám mosolya nem erről árulkodott. Évtizedek óta főzött ünnepi vacsorákat, őt nem lehet megvezetni. Már nyúlt is a salátás tálért, hogy hasznossá tegye magát. Egy pillanatig döbbenten bámulta az értékes üvegtálat, mely fölött kérdő pillantásokat lövellt felém.
– Hát nem hihetetlen? Éppen olyan, mint a tiéd!
– Hihetetlen a fenét! – dohogta és máris munkához látott – Most az egyszer még elnézem neked, Edwina.
Lelkesedés nélkül tértem vissza a süteményekhez. Ujjaimmal tökéletes szívalakúra formáltam őket. Legalábbis próbáltam.
– Ez meg mi akar lenni? – bámult nagyi a tepsibe, de szerencsére erre a kérdésre már nem válaszoltam, mert amit mondani akartam, nem lett volna úrilányhoz méltó. Persze, ezen senki sem ütközött volna meg, de azért nem kísértettem a sorsot.
Apám bukkant fel, mögötte Audrey-val, az árulóval.
– Mégis mi a fenét művelsz te itt, édes lányom?
Próbáltam magabiztosnak tűnni, mielőtt válaszoltam volna, hogy úgy tűnjön, ura vagyok helyzetnek.
– Muszáj így ordítanod, Woolf? – emelte fel fenyegetően a kést anyám – Döntsd el, mit akarsz, mert mindjárt megérkezik a leendő vejem és a vacsora még sehol!
– Jöttem segíteni – mondta bizonytalanul jó atyám, mire máris megadtam neki a lehetőséget, hogy tökéletesítse alkotásomat. Kétségbeesetten pislogott művemre, mintha nem tudná eldönteni, melyik oldalról is kezdjen hozzá – Biztos, hogy ezt rám meritek bízni?
– Hidd el, Woolf, azt már nem lehet elrontani.
– Most miért? Egészen pofás kis szívek – bámult a tepsibe, majd nyúlt a színes cukorkákért, hogy meghintse őket úgy, ahogy csak egy férfi tudja: színes kis gyöngyök gurultak ezerfelé, gondosan elkerülve a tésztát.
– Te meg mit tátod a szádat, Edwina? – szólt rám anyám – Menj és öltözz át! Audrey, felhoztad a brossomat? Add oda a húgodnak, aztán tedd magad hasznossá és gondoskodj valami dekorációról!
Megkönnyebbülve csuktam be magam mögött az ajtót. Bármi is történjen a konyhában, az biztos, hogy én kimaradok belőle.
A szekrényem ajtajára akasztva ott volt Audrey tavaly karácsonykor viselt blúza. Már nyoma sem volt rajta a szederszósz-foltnak, köszönhetően nagyi házi praktikáinak. Vitathatatlan, hogy jó választás volt hozzá anya vérvörös köves brossa.
Sóhajtva akasztottam le a szoknyát, szintén nővérem hozzájárulását a mai estéhez, és készülődni kezdtem. Gondos aprólékossággal foglalatoskodtam a hajammal. Nem mintha tetszeni akartam volna Willnek. Majd, ha fagy! Csak el akartam kerülni, hogy túl korán végezzek, és véletlenül belebotoljak valamelyik családtagomba a konyhában, amint azon izgul, hogy kifogástalanul sikerüljön a mai este. Már nem akartam elkápráztatni Willt, aki egy percig sem hitte el, hogy meg tudom csinálni. Végül is igaza volt. Túl akartam lenni ezen az egész émelyítően cukormázas napon, amit mindig is gyűlöltem.
Tökéletes időzítéssel léptem ki a szobámból. Segítőim addigra elpárologtak. Finom illat lengte be a lakást és a dekoráció lélegzetelállító volt. Audrey megint nagyot alkotott, azt el kell ismerni. Hiába, a Langtonok sosem hagyják cserben egymást. Csak el ne felejtsem megköszönni neki. Biztos, hogy hónapokig fogja hangoztatni, mekkora áldozatot hozott értem. De ha tovább ácsorgok, még a végén elérzékenyülök.
– Winie…
A francba! Késhetett volna egy kicsit, hogy felkészüljek erre az egész lehetetlen vállalkozásra, de ez vele persze sosem fordulhat elő! A makulátlan jó modor megszállottja volt, hiába is tettem rá számtalan kísérletet, hogy leneveljem róla.
Will döbbenten állt a lakásomban és szemmel láthatóan nem hitt a szemének.
– Ezt mind te csináltad?
– Mégis mit gondolsz? Az egész napom ráment – dohogtam sértődötten és kikaptam a kezéből a csokor rózsát, amit felém nyújtott. Ő pedig mozdulatlanul állt és hitetlenkedve nézett engem – Most meg mit bámulsz?
– Hát, hogy, milyen hihetetlenül… jól áll neked… az a bross.

Megjegyzés küldése