Ilyen csak a filmekben létezik

2017. február 24.
Alig egy hónappal ezelőtt, a terveimről szóló bejegyzésemben írtam, hogy van egy jó kis történetem arról, miért éppen a Szemetek tükrében című regényemmel jelentkeztem egy pályázatra. Akkor megígértem, hogy majd beszámolok róla a későbbiekben. Igazából nem gondoltam volna, hogy bármi jelentősége lesz a dolognak, de az élet most is rácáfolt kishitűségemre. Az adott kiírás, amiről szó van, az Aranymosás pályázata, ahol a 176 jelentkező közül bekerülhettem a regényemmel a legjobb húsz közé.

A történet ott kezdődik, hogy augusztusban úgy alakult az életünk, hogy egy újabb költözést kellett bevállalnunk, és ismét a nulláról kezdenünk mindent. Sebaj, már rutinos újrakezdők vagyunk. Viszont én most már nem veszem olyan könnyen az akadályt, a két és fél évvel ezelőtti "balesetemnek" köszönhetően. Azóta szorongok és pánikbeteg lettem. Nehéz időszak volt és nem tudtam annyi energiát belerakni az írásaimba, amennyit igényeltem. Akkor döntöttem úgy, hogy maradok komfortzónán belül és valami könnyed, humoros történettel enyhítem a szorongásomat - de az írást az állapotom miatt nem adom fel, szükségem van rá, ez az életem.

Szeptember vége volt, amikor Violette betoppant az életembe és mesélni kezdett a problémáiról; épp jókor jött, hogy eltereljem a figyelmemet a sajátoméról. Így lettünk barátok. Emlékszem, akkoriban valaki megemlítette az Aranymosást, hogy elindult, de én nem éreztem úgy, hogy lenne olyan történetem, amivel jelentkezhetnék. Elutasítottam. Nem és nem. 

Teltek a hetek, és akkor valami különös dolog történt. Férjem új munkahelyre került november végén, és ott megismerkedett egy munkatársával, akivel csupán 1-2 napig dolgoztak együtt. Ahogy az lenni szokott, beszélgetni kezdtek a script apropóján, amit munka közben használtak. A szöveg mindkettőjüket zavarta néhány ponton. Mint tudjátok, Szilárd kacérkodott a szerkesztői pályával, ő szokta az én szövegeimet is bétázni, a hölgyről pedig kiderült, hogy valamikor dolgozott szerkesztőként egy kiadónál.

A vesszőparipája pedig a következő volt: "Mert sokan nem tudják hogyan kell írni. Például szemeitek tükrében, a többség így fogalmaz, de helyesen így hangzik: Szemetek tükrében".

Párom kikerekedett szemmel nézett a munkatársára, aki ezt nem tudta mire vélni és rákérdezett, hogy mi a probléma. Párom pedig elmesélte, hogy nekem is van egy történetem, aminek éppen ez a címe: Szemetek tükrében. A hölgy elégedetten bólintott: "Akkor a párod jól írja". - majd némi gondolkodás után hozzá tette - "Most indult el a legújabb Aranymosás-projekt, nem akarja megpróbálni a feleséged?"

Mondjátok meg, ezek után megtehettem azt, hogy kihagyom ezt a lehetőséget, amire még a sors is megpróbált rábeszélni? 

Ekkor még nem volt kész a regényem, és ebben az időben egy másikat is írtam vele párhuzamosan, egy másik pályázatra. Kidolgoztam egy munkatervet, hogy melyikkel célszerűbb haladnom, hogy mindkét határidőre kész legyek. Nem volt könnyű, de megcsináltam. Az előbbi pályázatra egy nappal, az Aranymosásra pedig két nappal a határidő előtt küldtem be a pályázati anyagomat. Igazából hamarabb kész lettem vele, csak az adatlapon ültem még pár napig, mert azt sokkal nehezebb volt kitölteni, mint megírni a történetet.

Úgy érzem, a határidők jó hatással vannak rám. Motiválnak.

Még egy apróság. Végig bizonytalan voltam, hogy nekem ezzel a regénnyel kellene-e mennem a pályázatra és csak azért ragaszkodtam hozzá, mert ott volt az a jel. Egy nagyon erős jel, ami mellett talán el is mentem volna más körülmények között. Úgy éreztem, ha kihagyom ezt a lehetőséget, életem végéig bánni fogom. És hát az a jel... Létezik ilyen? Ott akartam lenni a pályázaton emiatt a jel miatt.

Az ember azt gondolná, hogy ilyen csak a filmekben létezik, aztán arcul csap a valóság, és csak meglepetten pislogsz...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése