Azokért, akiknek más a sorsuk - Depresszió

2017. január 20.
Ez az írásom egy kihívásra készült a molyon, ami Írjunk azokért, akiknek más a sorsuk címmel lett meghirdetve. Tetszett az ötlet, szerintem több ilyen figyelemfelkeltő kezdeményezés kellene. Már akkor eldöntöttem, hogy a depresszióról írok, amikor még nem is láttam a választható témaköröket. Remélem, átjön az üzenet, amit a sorok közé rejtettem.


Régen...
Mostanában olyan sok mondat kezdődik így a fejében.
Emlékszel?
Bizonytalanul bólint. Nem meri beismerni, hogy már fogalma sincs róla.
A sötétben elkopnak az emlékek is.
Kedves szavak, érzelmek, simogatások, mosolyok halványulnak el és foszlanak semmivé.
Lehajtott fejek, lesütött szemek, kezek, amik zsebre dugva, hátratéve, összekulcsolva maradnak.
Emberek válnak köddé.
Marad az üresség. Aztán a zuhanás. Egészen mélyre, ahol már a napfény sem ér el.
Sötét van. Nem lát át rajta. Nem hatol be semmi.
Elérhetetlenné válik.
Biztonságban van.
Egyedül van.
Ő és a kimondott szavak, a korbácsütések. Ő és a tettek vagy nemtettek.
Agresszió és passzivitás.
És a nevető közönség, az érzéketlenek nézőserege.
Ő a szenzáció.
Ő és az elsírt könnyek.
A sötétben száraz a szem, néma a száj, nem érez a szív.
A sötétben... egyedül... összekuporodva.
Hideg van. Fázik. Reszket.
Feláll. Fent a magasban langyos szellő simogatja a homlokát. Nyújtózkodik, hogy érezze. Fel, magasabbra! Még magasabbra!
Kapaszkodás...
Visszacsúszás...
És megpróbálja újra.
És újra...
És újra...
Csak egy mosoly...
Kapaszkodás.
Csak egy pillantás...
Kapaszkodás.
Egy kinyújtott kéz...
Kapaszkodás.
Nevetés.
Emlékszik.
Visszacsúszás...
Csak egy kedves szó...
És újrakezdi a kapaszkodást.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése