Mese az élet(em)ről



Biztos vagyok benne, hogy az élet igyekezett kesztyűs kézzel bánni velem, de valahogy ebben a szándékában nem nyúlt túl messzire a karja. Ha mégis, inkább pofonokat osztogatott, mint áldást. Hamar megtanultam, hogy jobban teszem, ha a sarokban meghúzódom és nem zavarom sem a felnőtteket, sem az életet. Minek is bolygatnám meg azt a harmóniát, ami látszólag annyira tökéletes volt?

Inkább álmodozni kezdtem. Először királylány akartam lenni, de hamar rájöttem, ha az apukáknak nincs megfelelő kincstáruk, a királylányság nem egy elérhető jövőkép. No meg a királylányoknak nem árt a sudár alkat, a szőke hajfonatok, és a kékszeműség sem. Sosem voltam sudár alkatú, nem kaptam szőke hajfonatokat sem, a kék szemről már ne is beszéljünk.

Duci, vörös hajú, zöldszeműként más irányba kellett orientálódnom. Az álmodozás maradt, vele együtt az elképzelt történetek is. Bár számtalan mesét ismertem és gondoltam ki, valahogy adottságaim sosem voltak megfelelőek arra, hogy betöltsek bármilyen szerepet is bennük. Félredobtam a királylány-álmot, és a nagycsoportos farsangon boszorkánynak öltöztem. Azt hiszem, először ekkor használtam ki igazán az adottságomat.

Általános iskolában egészségügyi pályára készültem. Afrikába, vöröskeresztes nővérnek. Anyám szerint, Afrika messze van és apám nem keresett eleget, hogy repülőre szálljak, hacsak meg nem tanulok úszni, kétséges, hogy bármikor is partot érjen a lábam. Mindig is víziszonyom volt, így az úszást nem tudtam bevállalni, de álmodozóként hittem abban, hogy ez a legkevesebb, majd csak megoldom valahogy. Nem is itt úszott el ez a tervem. A hiba megint az adottságokkal volt. Ezúttal az egészségügyi alkalmassági vizsgálaton sikerült elbukni. A tanácsadó vigasztalni próbált, menjek csak sima humán tantervű gimnáziumba, úgyis nagy álmodozó vagyok, csak sikerül kitalálnom, mi szeretnék lenni. Szeretem a törit, szeretem az irodalmat, a jegyeim is jók, biztosan találok valami megoldást. A többi jegyem nem volt jó, mert a tanácsadó által okozott csalódásnak köszönhetően egy életre megutáltam a természettudományi tárgyakat, de leginkább a biológiát. Viszont azon a nyáron elkezdtem papírra vetni a történeteimet, amik addig a fejemben voltak elraktározva.

Gimiben rögtön az első évben sikerült kitalálnom, mi akarok lenni. Megtaláltam az álomszakmát, ami számomra a legtesthezállóbbnak tűnt, gondoltam, ehhez vannak adottságaim. Boldogan osztottam meg terveimet az osztályfőnökömmel: újságíró leszek. Azt hiszem elképzeléseink valahogy nem találkoztak, ő a reál tárgyak tudósa volt és nem hitt az álmokban. Szerinte nem voltak hozzá meg az adottságaim. Azt mondta, oda okos emberek kellenek, te pedig nem vagy elég okos. Ezt azonnal el is hittem, és, hogy ne csalódjon bennem olyan nagyon, alá is támasztottam állításait, miszerint nem vagyok okos: elkezdtem gyűjteni a rossz jegyeket. Nemcsak természettudományi tárgyakból - főként biológiából -, hanem sürgősen a lista elejére soroltam a fizikát is, majd a humán tárgyak közül a történelmet. Csak egy valamiből nem sikerült hoznom ezt a színvonalat: magyar nyelv és irodalomból. Pedig már kezembe sem vettem a tankönyveimet - de a jegyeim csak nem akartak romlani.

Úgy éreztem, ideje elgondolkodni az életemen. Így is tettem és rájöttem, mégsem az adottságokkal lehet a baj, csak az élet keze nem szeret engem simogatni. Gyorsan javulni kezdtek a jegyeim. Még természettudományi tárgyakból is, főként biológiából és fizikából mutatott jól az a négyes a bizonyítványomban. Én pedig boldog voltam, hogy képes voltam túllépni egy csomó problémát, és rendíthetetlenül álmodoztam tovább. Talán mégis lehetne belőlem valami, mondjuk óvónő. És akkor anyám közölte: mivel az a szemét apád itt hagyott minket és nincs egy fillérünk sem, fejezd be az álmodozást!

Ekkor éreztem úgy, hogy számomra nem teremnek babérok, jobb, ha máshol próbálok szerencsét. Inkább mégis királylány lettem és találkoztam egy királyfival is. Sajnos későn derült ki, hogy nem is volt igazi királyfi. Azt akarta, hogy ne álmodozzak, azt akarta, hogy ne írjak meséket, és azt akarta, hogy úgy éljem az életemet, ahogyan szerinte kell. Az adottságaim megint csak kifogtak rajtam. Elfelejtettem küzdeni, és elhittem, hogy semmire sem vagyok jó. Egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy ez a királylányság mégsem egy olyan jó szakma. Hiába van palota meg kincstár, ha az egész egy mocsár közepén áll és egyre csak süllyed. Én nem akartam elsüllyedni, ezért gyorsan elkezdtem újra álmodozni.

Álmodtam magamnak egy igazi királyfit. Aki szegénylegénynek álcázva meg is jelent az életemben. Kihúzott a mocsárból és együtt indultunk el szerencsét próbálni, két zsebünket megtömve pogácsával. Városról-városra, oda, ahol munkát talál két dolgos kezünk, mert ezzel sem volt hiba. Abban igen, hogy sosem az adottságainknak megfelelő munkák találtak meg minket. Így történt, hogy a sok lélekölő munka megbetegített, és akkor már nem éreztem magam semmiféle királylánynak sem, de másmilyen mesehős bőrét sem tudtam magamra húzni. Úgy tűnt, az adottságok cserben hagytak. De álmodozni még ekkor is tovább álmodoztam, és új meséket kezdtem írni.

És csak jöttek a mesék, a pogácsa meg elfogyott a zsebünkből.


Megjegyzés küldése