Hány nem kell egy igenhez? - 2. rész


Cikksorozatom első részében hazai írókat kérdeztem pályafutásuk legelejéről, amikor még ők is csak álmodoztak arról, hogy történeteik egyszer könyv formájában válnak elérhetővé a lelkes olvasók számára. Ebben a bejegyzésben pedig Szaszkó Gabriellával folytatott beszélgetésemet olvashatjátok. Gabival kicsit jobban elmélyültünk a témában, az ő pszichológiai ambíciói olyan gondolatokat is közvetítenek, ami rendkívül biztató lehet a kezdő írók számára. Fogadjátok szeretettel! :)


Szaszkó Gabriella kreatív író, szerkesztő, blogger és online újságíró. Számos területen szerzett tapasztalatokat mind az írásról, mind a könyvkiadás folyamatáról. Első regénye, a Maradj velem! a Maxim kiadó gondozásában fog megjelenni idén decemberben, blogján pedig addig is olvashatjátok Amit a tenger adott c. történetét, amit Sütő Fannival közösen írtak.

1. Mennyi ideig győzködted magad, míg végül úgy érezted, elküldöd a kéziratodat egy kiadóhoz? Sok kézirat landolt az asztalfiókban? Ez hány év munkáját ölelte fel?
Az első regényemet körülbelül hét éve fejeztem be. Lelkes kezdőként elküldtem pár kiadónak a kéziratomat, bár mára tudom, hogy az még akkor nem volt érett a kiadásra. Annyira sok kéziratom nem landolt az asztalfiókban, mondhatnám, hogy kettő, de emellett számos megkezdett, soha be nem fejezett regényem, novellám pihen ott. Azt mondanám, hogy hét éve kezdtem komolyan foglalkozni az írással (persze már gimis koromban is írtam novellákat, de akkor sosem gondoltam erre), úgyhogy hét év munkáját ölelte fel.
2. Hány nemet kaptál, míg végül megérkezett a várva várt igen? Mit éreztél az első, a sokadik nem érkezésekor, és mit, mikor megkaptad az igent? Hogyan került képbe a szerzői kiadás: a csalódások miatt választottad, vagy eleve ez volt a terv? Ajánlanád-e fiatal amatőr íróknak, mint lehetőséget?
Bevallom őszintén, hogy nekem a nemeknél sokkal rosszabb volt, hogy a legtöbb helyről semmilyen visszajelzést nem kaptam. Kaptam nemeket novellapályázatokon, de általában csak írtam tovább, amíg várakoztam. Az volt a fejemben, hogy a kiadók rengeteg kéziratot kapnak, így a várakozás közben csak írtam tovább és igyekeztem fejlődni. Nem volt könnyű az a pár év, amíg vártam a választ. Az íróknak sokszor visszajelzés hiányában magukat kell motiválniuk, haladni egyenesen az ismeretlenbe. Ez együtt jár a bizonytalansággal, az elkeseredéssel, ráadásul sokszor benne van az emberben a nyomás is, hogy valamit már fel kell mutatnia.

Amikor megkaptam az igent, az bizony felemelő érzés volt. Olyan sírva nevetős, hihetetlen, amiért megérte dolgozni. De nem csak a cél lebegett a szemem előtt, egyszerűen csak nagyon szeretek írni. Szerintem, ha csak a kiadásért írtam volna regényeket, akkor jóval előbb abbahagytam volna a próbálkozást.

A szerzői kiadás nálam nem került képbe igazán, az első regényemet (ami még kiadásra éretlen volt) meg akarta venni egy magánkiadó, de visszautasítottam. Mindig úgy gondoltam, hogy a kiadás nem jön könnyen, de ha jön, akkor érdemeljem ki a lehetőséget. A szerzői kiadás így nálam teljesen a háttérbe szorult, szerettem volna elnyerni egy kiadó bizalmát a regényemmel. Éppen emiatt nem is igazán ajánlanám a szerzői kiadást fiatal amatőr íróknak. Szerintem az írás hosszú éveken át tartó fejlődési folyamat. Amikor az ember befejezi az első regényét, akkor persze azonnal a könyvespolcokon akarja látni, de ha pár év múlva ránéz, akkor lehet, hogy már nem érzi annyira nagyszerűnek azt a bizonyos alkotást. Ennek ellenére nem mondom, hogy a szerzői kiadásnak nincsen létjogosultsága, vannak tehetséges szerzők, akik így kezdték a karrierjüket, de nem mondanám, hogy ez a könnyebb útja a kiadásnak. Várakozás közben még mindig lehet novellákat és újabb regényeket írni. A novellapályázatok remekül tudják motiválni az embert, hogy van értelme dolgozni.
3. Ha valakinek kész a kézirata és régóta ez az álma, hogy író legyen, de fél megtenni az első lépést, mert nem érez magában elég önbizalmat, mivel biztatnád? Miért érdemes belevágnia egy ilyen kalandba?
Szerintem először érdemes barátoknak, ismerősöknek megmutatni a művet, főleg hogyha nincs önbizalma az adott írónak. Nem hiszem, hogy magasztalni fogják, hogyha nem jó. Persze, jóval elfogultabbak, mint az idegenek, de ennek ellenére, hogyha tényleg van még hová fejlődni, akkor talán ezt finomabban adják a tudtára az embereknek. Ezután mindenképpen ajánlanám a bétakereső csoportot, írós fórumokat, ahol más szerzőkkel is lehet kapcsolatot teremteni. Nem feltétlenül gondolom, hogy azonnal kiadózásba kell kezdeni, először érdemes mások véleményét is meghallani. Az önbizalom-kérdés az nehéz, mivel ez tényleg olyan kaland, ahol az embert bizony érheti negatív kritika. Ilyenkor ezt az embernek magában kell lerendeznie, feldolgoznia, felállnia újra és újra. A kalandba akkor érdemes belevágni, hogyha valakinek tényleg ez az igazi szenvedélye. Nem feltétlenül a kiadókeresés lesz a legörömtelibb része az egész kalandnak, ilyenkor meg kell találni, hogy miért is kezdett bele az adott író ebbe az egészbe.
4. Miért ne adja fel, miért ne essen kétségbe az írójelölt, ha megkapja az első nemet, valamint egyáltalán nem is kap választ?
Erre csak hasonló válaszom van, mint az előző kérdésnél. Magunkban kell megtalálni, hogy miért is kezdtünk neki az egésznek egyáltalán. A kiadás volt csak a cél vagy egyszerűen nem tudunk létezni az írás nélkül. Én párszor kétségbeestem, amikor nem kaptam választ hosszú időn keresztül, megkérdőjeleztem, hogy jól csinálom-e, amit. Így nem mondom, hogy nem kell kétségbeesni, mert valahogy ez az egész ezzel jár együtt. Csak a kétségbeesés után poroljuk le magunkat, és üljünk le a gép elé írni újra és újra. Hogy lesz-e eredménye, arra sem tudok választ adni. Tudom, hogy most nem voltam túlzottan biztató, de úgy gondolom, hogy akinek ez az útja, az megtalálja majd a saját lehetőségeit.


Láthatod, hogy kedvenc íróid történetei, a könyvek, melyeket ma előszeretettel forgatsz, valamikor ugyanúgy várták a nagy áttörést, mint most a tieid. Minden bizonnyal más a történetük, mások a karaktereik, más a stílusuk, mint a tieidnek. Mégis voltak olyan bátrak, hogy előmerészkedjenek a fiókok mélyéről, hogy ezrek és ezrek ismerkedhessenek meg velük. Így hát ne félj a visszautasítástól! Sőt, az első "nem"-et tekintsd mérföldkőnek: azt jelenti, hogy a szerkesztői szakma nagyjainak egyike hajlandó volt foglalkozni a történeteddel, és méltatta annyira, hogy megválaszolja a kérdésedet. Az első "nem" azt jelenti, jó felé tapogatózol, de ez még nem a helyes irány. Ezt soha ne felejtsd el: a "nem" sohasem jelenti azt, hogy nem. Azt jelenti: változtass, formáld, fejleszd! Hogy hogyan változtass rajta? Azt majd a "nem"-ből tudni fogod.

2 megjegyzés:

  1. Szuper kis interjú, nagyon élveztem :) És köszönet az említésért :)
    Fanni

    VálaszTörlés
  2. Ez csak természetes! :) Nekem is hihetetlenül sokat adott! Gabi fantasztikus ember! Örülök, hogy egész "véletlenül" rábukkantam és megismerhettem őt és az írásait! És vele együtt téged is! Szeretem az élet ilyen kis láncszemeit, ahogy egymáshoz kapcsolódnak! :)

    VálaszTörlés