Szemetek tükrében - 1. fejezet

2016. szeptember 28.
Próbáltam kicsit más szemmel nézni azt a lányt, aki vagyok. Legalábbis Olivia erre kért.

Nem ment.

Elgondolkodva bámultam bele a ruhásszekrényem ajtaján lévő tükörbe, és igyekeztem meglátni azt a változást, amit unokanővérem szerint látnom kellett, de én továbbra is azt a rakás szerencsétlenséget véltem felfedezni, aki eddig is voltam. Kurta lábaim groteszk látványa, ahogy kikandikáltak fehér szoknyám alól, rémes látványt nyújtottak. Alacsony voltam és duci, dacára annak a zöldségmennyiségnek, amit az elmúlt hónapok alatt magamba tömtem Olivia szigorú felügyelete alatt. Emiatt élő céltáblává váltam bátyáim számára, és állandó pletykaforrást jelentettem a gazdaságban dolgozóknak is.


De Olivia kitartott, és folyton hangoztatta, hogy nekem sem kellene azzal foglalkoznom, hogy mások mit mondanak vagy mit gondolnak.

Eldöntötte, hogy helyre rak és kirángat az évek óta tartó depressziómból. Értette a dolgát, mivel fél évig dolgozott recepciósként egy pszichoterapeuta mellett, és ez idő alatt kellően kiképezte magát a szakmából. Ilyen kifejezésekkel dobálózott, mint: pozitív életszemlélet, önértékelési zavarok, gátolt érzelmi élet, de mindenek előtt: szükséges életmódváltás. Diéta. Természetesen ebben is nagy tapasztalata van; bár sosem dolgozott dietetikus mellett, egész életében gyakorolta ezt a középkori kínzási módszert.

Olivia eldöntötte, hogy változtatunk, én pedig beleegyeztem, mert a családom eléggé nagy nyomást gyakorolt rám ebben az ügyben. Egyhangúan egyetértettek benne: Violette-nek meg kell gyógyulnia! Tekintve, hogy soha semmiben nem értenek egyet, és jelentős túlerőben vannak, hagytam magam sodródni egy egészséges élet felé.

Olivia rögvest meg is vette ezt a szoknyát, mikor belevágtunk a nagy életmódváltásba. Azt mondta, ez a cél, mármint, hogy beleférjek ebbe a göncbe. Motivációnak szánta, bár sosem izgatott a divat, féltem csalódást okozni neki. Elértem a kitűzött célt. Feljön rám a szoknya, de mégsem látok különbséget a tükörben.

– Katasztrófa – szögeztem le hosszas szemlélődést követően, és ezt próbáltam olyan hangsúllyal alátámasztani, hogy Oliviának még csak eszébe se jusson tiltakozni.
– Csinos vagy – vágta rá és tükörképemre villantotta a Loire mindkét partja mentén elhíresült mosolyát. Ja, Olivia könnyen dobálózott ezekkel a jelzőkkel. annyira hozzájuk szokott már, mivel alaposan elkényeztették velük "a Loire mindkét partján" élők. Ő volt a csinos, a szuper nő, a szingli, akiről minden pasi álmodott "a Loire mindkét partján", legalábbis a Nagyi szerint. És ő ennek megfelelően magasra tette a mércét. Ez egyértelműen a Nagyi rossz hatása miatt van. Most éppen egy ügyvédről álmodozott. Vagy egy ügyvédjelöltről, akiből majd ügyvéd lesz. Ez a hóbortja azóta tart, amióta egy ügyvédi irodában kezdett dolgozni. Ő az egyik a családban, aki nem a gazdaságban dolgozik. És a húga, Marianne. Mindketten az unokanővéreim. Marianne éppen az álmait valósítja meg a világot jelentő deszkákon, keveset látjuk, amit valahogy kibírunk. Ha pasikról van szó, ő nem válogat, bármelyiket megkaphatja, és meg is kapja "a Szajna mindkét partján", mert a Loire az Oliviáé. Nekem nem lett kiosztva egyetlen folyó sem, és fogalmam sincs róla, hogy egyáltalán akarok-e magamnak. Nem is tudom, mit kezdenék annyi pasival, és amúgy is… én csak egyet szeretnék…
– Violette… Peter is észre fogja venni a változást. – Olivia tudta, észrevette, jó szeme volt hozzá. Vagyis eléggé jól ismert engem ahhoz, hogy összerakja, miért bámulom annyit legidősebb bátyám, Adrien amerikai feleségének a testvérét, amikor az nem veszi észre. Peter Cranshaw megjelent itt az esküvő után és itt maradt. Nyugalomra vágyott, ahol befejezhette az éppen aktuális regényét, a gazdaságunk pedig éppen megfelelő volt számára. Megírta a regényt, majd még egyet, és valahogy itt maradt. Jó hatással volt rá a környezet. Azóta új regényen dolgozott, és észrevétlenül részévé vált a háznak és az életemnek. Lassan megismertem és belehabarodtam.
– Leveszem! – fakadtam ki hirtelen és már gomboltam is ki a szoknyát. Nem fogom kinevettetni magam. Ha Peter meglát ebben a cuccban, örökre búcsút mondhatok az ábrándjaimnak. – Mint egy bálna! Moby Dick! Szándékosan vettél fehéret?
– Legszívesebben lekevernék neked egy pofont emiatt a hiszti miatt!

Olivia dühös volt és ez nem sok jót ígért. Kirohant a szobából, majd hamar vissza is ért. Azt hittem, erősítést hoz magával, mondjuk az első páncélos hadosztályt a Nagyi személyében, akit könnyen a szövetségesévé tudna tenni. Talán még sarokba is állítana büntetésként, nem kapnék vacsorát és korán ágyba kellene bújnom.
– Addig hisztiztél, amíg elment itthonról! Nem kis munkám volt ebben….
Elment itthonról. Remek, pedig szerettem volna beszélni vele, vagy nézni, ahogy a laptopja fölé hajol és dolgozik, miközben én úgy teszek, mintha olvasnék. Csalódott voltam. Megsajnáltam magam és azt a lányt is a tükörben, a fehér szoknyájában, aki visszanézett rám. Már nem is találtam olyan szörnyűnek a látványt. Egész tűrhető. Tény, hogy rövidek a lábaim, de ez vagyok én, tetszik, nem tetszik.

– Megyek.
– Hova? – csattant fel Olivia, és úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
– El. Sétálni, a városba, mit tudom én. Megyek és kész!
– Elmész itthonról? Te? Arról volt szó, hogy apró lépéseket teszünk, erre te most arra készülsz, hogy áttöröd a korlátaidat? Emlékeztesselek, hogy pánikbeteg vagy?
– Ha megteszed, akkor maradok, így megkérlek szépen, ne tedd szóvá! Az új énem hallani sem akar róla, a másikat pedig nem kellene emlékeztetni rá.

Egy darabig mindketten hallgattunk.

– Egy szót sem szóltam – sóhajtott végül Olivia. Igyekezett leplezni aggodalmát. Az elmúlt hónapokban biztatott a változásra, most meg képtelen volt elengedni a kezemet. Legszívesebben a nyakába borultam volna és elsuttogom neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, de én magam sem voltam benne biztos. Féltem, és nem akartam, hogy megérezze.
– Nos….
– Akkor…
– Akkor most indulok is. Tényleg! – mondtam eltökélten, de még percekkel később is csak gyűjtöttem az erőt, hogy képes legyek rá. De ha már megtettem a kijelentést, akkor meg is kell tennem.

Képes vagyok rá.

Félelmek ide, félelmek oda, nem uralhatják az életemet.

Elindultam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése