Vér és cukormáz - Prológus

2016. július 12.

Annie



Nem akartam több vendéget, túlságosan fáradt voltam. A szívem minden lépéssel közelebb került apám olasz járólapjaihoz. Nehezen viseltem a ránehezedő terhet. Túl voltam már azon a pillanaton, amikor senki és semmi nem számított, elvakított a fájdalom. Lélek nélküli robotként fordítottam el a kulcsot az ajtóban és kitettem a "ZÁRVA" táblát. Ugyanolyan élettelennek éreztem magam, mintha csak a cukrászda egyik kiszolgált hűtőgépe lennék. Felvonszoltam magam az emeletre. Minden egyes lépcsőfok megmászását a lenti gépek monoton kattogása, zörgése kísérte. Kapaszkodtam a hangokba, mert tudtam, amint elszakadok tőlük, amint bezárul mögöttem a lépcső tetején lévő ajtó, eljön a búcsúzás pillanata. Megtörténik az, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie. Elvesztem őt, aki a legdrágább nekem.

Gyűlöltem ezt a világot, ahol ilyesmi megtörténhet. Gyűlöltem a háborút, ami feldúlta az életünket. Gyűlöltem, mert kénytelen voltam elengedni Alexet magam mellől. Hiszen még csak tizennyolc éves! Be sem fejezhette az iskolát; amint nagykorú lett, megjött a behívóparancs és elvitték a városi kiképzőbázisra. Hétvégenként hazajöhetett, és ő úgy tett, mintha mi sem történt volna. Bolondozott a nővérével és besegített nekem a cukrászdában. Úgy, mint régen. Soha nem lett volna szabad ennek megváltoznia.



Az ajtó elé érve mély levegőt vettem, majd lenyomtam a kilincset. Elátkoztam ezt a pillanatot, ugyanakkor mosolyt erőltettem az arcomra, hogy a fiamnak könnyebb legyen az elválás. Ott állt a szalon közepén, lábánál málhazsákja, és Mirandát ölelgette. Imádták egymást. Örülnöm kellett volna neki, de féltékenység mart a szívembe. Nem akartam osztozni rajta, csak magamnak akartam.
- Mennünk kell - szólalt meg Alex, mikor észrevett.
Letettem a kis asztalkára a lentről felhozott csomagot. Sütemények, útravalónak. Egy kis hazai, hogy vigaszt nyújtson. Intettem a szememmel Mirandának, hogy csomagolja el a zsákba, de ő ekkor már Andrew karjába simult.

Harag hulláma futott végig rajtam. Ez a fiú sokkal fontosabb neki, mint a testvére! Kiabálni lett volna kedvem, de torkomat görcsös fojtás némította el. Alexre néztem, aki mosolyogva figyelte a jelenetet, boldoggá tette, hogy Andrew oldalán látta nővérét. A kiképzés alatt lettek barátok és majdnem minden hétvégén hazahozta magával.
- Hiányozni fogtok - törte meg a csendet Miranda, miközben elvette az asztalról a csomagot és a málhazsákba tette. Egy örökkévalóságig szöszmötölt, azt hittem, sosem végez már.
- Írni fogunk!
- Ígéred?
- Sosem hazudnék neked - szorította meg nővére kezét Alex. Sokáig álltak így, egymás kezét fogva, mintha nem akarnák elengedni egymást.
- Indulnunk kell - törte meg a hosszú hallgatást Andrew.
- Elkísérlek benneteket - jelentette ki Miranda. Dühös voltam. Ő meg tudta tenni azt, amire én képtelen voltam. Nem bírtam volna ki, hogy a vasútállomáson búcsúzzak el a fiamtól. Elviselhetetlen lett volna számomra a távozó vonat látványa.
-Anya... - Alex fölém tornyosult és átölelt - Minden rendben lesz. Hazajövök.
Hazajön. Kapaszkodtam az ígéretébe és rettegtem attól, hogy nem tudja betartani.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése