Viasztábla - Prológus

2016. május 16.
Egy pillanat alatt tört be a rettegés biztonságos világomba, mint amikor hirtelen csap le a villám az égből. Csakhogy ezt a csapást nem jelezték gyülekező felhők, nem vált nehezebbé a levegő, nem változtak meg az időjárási anomáliák. Észrevétlenül lopakodott közénk a félelem, és mire felocsúdtunk volna, már nyakig benne voltunk. Mi néhányan, akik életben maradtunk. A többségnek nem volt ilyen szerencséje, ők azonnal meghaltak. Ahogy múlt az idő, sokszor gondoltam én is, bárcsak közöttük lennék. Valahányszor egy nehéz akadály leküzdésével birkóztam, csábítóan hatolt a tudatomba a vágy: jobb lenne meghalni. Kezem azonban meg volt kötve. Nem tehettem meg, hogy kivonom magam a forgalomból, élnem kellett, Ulynak szüksége volt rám. Kezdetben csak ő volt, aztán egyre többen lettek. Úgy pakolták rám a szerepem a súlyát, hogy többször éreztem úgy, összeomlok alatta. Néma sikoltásba fojtottam dühömet és mentem előre, mert nem volt választásom. Nem én akartam, nem én vállaltam; rám osztották. Miattuk játszottam a hőst, mert kellett valaki, aki tartotta bennük a reményt. Közben pedig üvöltött bennem a félelem, nem vagyok elég erős ehhez a feladathoz; én. Goldie Walters. a 18 éves végzős, aki éppen az érettségi báljára készült azon a végzetes napon. Egy átlagos lány, akinek fogalma sem volt róla, milyen a félelem. Egyikünknek sem volt addig a napig. Elvesztettük a múltunkat, a jövőnket, családunkat, álmainkat. Csak az ösztönök maradtak. Hajótöröttek voltunk egy süllyedő világban, és próbáltuk a víz fölött tartani a fejünket.



***

Félórával hamarabb elkészültem a megbeszélt időpontnál, amikorra értem jön a fiú, aki elkísér a bálra. Álltam a dédi régi tükre előtt, amire az idő már homályos foltokat varázsolt. Mindannyian tudtuk, hogy hamis képet fest a valóságról, de nem bántuk. Nemzedékeken keresztül ez előtt a tükör előtt billegtették magukat családunk nő tagjai. Szerettük kegyes hazugságait, amikkel elhitette velünk, hogy tökéletesek vagyunk. Segítségemre volt ezen az estén is, szükségem volt egy kis önbizalomra, tetszeni akartam Leo Carternek, aki tizenegy hónap epekedés után végre észrevett és elhívott a bálba. Elégedett voltam a külsőmmel, és próbáltam elképzelni, hogyan néz majd rám, amikor meglát a vajsárga selyemruhában, amit anya arra a napra varratott.
- Mint egy Disney hercegnő – jelentette ki lenézően kisöcsém. – Nem tetszel!
- Ó, tényleg? – méregettem a tükörből nézve. Nem tudtam eldönteni, hogy elnevessem magam, vagy kizavarjam a szobából, még mielőtt belelovalná magát és az idegeimre menne, vagy lerombolná törékeny önbizalmamat.
- Neeheeeem tetszeeeheeel! 
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz, gonosz kis törpe. Tudod mit? Menj ki a teraszra anyuékhoz! Lefogadom, örülnek majd neked!
Ulysses vágott egy grimaszt, de nem mozdult. Láttam ravasz kis szemeiben, hogy ő inkább az idegeimre megy, és semmi pénzért sem hagyná ki ezt a lehetőséget. Rám öltötte a nyelvét és leült a kanapéra. Mellén összefonta kis karját és nem mozdult. Tudta, ezzel kihoz a sodromból.

Bosszúsan sarkon fordultam, hogy kirohanjak a teraszra panaszkodni szüleimnek. Ezen a ponton már nincs értelme leállni vele harcolni. A saját törvényei szerint élő ötéves. Az üvegajtóhoz érve megtorpantam. Valami nagyon fura volt. Mintha órák teltek volna el, egészen besötétedett az ég. Zavartan pillantottam a kandallópárkányon álló órára, de a maga tempójában komótosan ballagott előre és próbált meggyőzni, hogy sötétedésig még bőven van idő. Akkor viszont vihar készülődik, de ezt a feltevést két okból sem tartottam lehetségesnek. Először is: reggel direkt megnéztem az idojos.com-on, hogy szép időnk lesz ma; meggyőződtem arról, hogy semmi sem ronthatja el életem legfontosabb napját. Másrészt a szüleim nem ülnének kint szoborrá dermedve, ha ilyen hirtelenséggel sötétedne el az ég, és az évszázad vihara közeledne. Éppen mozdulatlanságuk volt az a pont, ahol bekapcsolt a vészjelzőm. Bénultan álltam a bezárt ajtó mögött és bámultam üveges tekintetüket, ahogy maguk elé merednek. Ebben a pillanatban, apró kis szikrák kezdtek cikázni az égen. Alig néhány másodpercig tartott a fényjelenség, majd ahogy felbukkantak, úgy is tűntek el. A sötétség viszont megmaradt. A szüleimre néztem, akik hirtelen elernyedtek, majd lezuhantak a kerti székükből, elterülve a terasz kövezetén. Halottak voltak, kifordult szemükkel valahova a távolba nézve, amit én már nem láthattam.

A hangok voltak, amik magamhoz térítettek, azok a szörnyű csattanások, az autók beragadt dudái, sikoltások, ajtócsapódások és testek tompa puffanása, ahogy elvágódtak az úton. Összemosódtak a képek, de még érzékeltem az ablakon keresztül, hogy azok a szomszédok, aki a házban tartózkodva kirontottak az utcára az események zajára, ugyanúgy rongybábúként zuhantak abba a végtelen sötétségbe, mint a szüleim.
- Goldie! Mi történt? - kisöcsém leszállt a kanapéról és elindult felém. Ijedten rezzentem össze: nem láthatja a szüleinket, nem láthatja ezt a szörnyűséget és ami a legfontosabb, nem rohanhat ki az utcára, mert akkor...
- Gyere ide! - szóltam, bár összeszorult torkomból csak rekedtes suttogásra futotta. - Minden rendben van!

Semmi sincs rendben! Meghaltak! Valami végzett velük, valami, amiről elképzelésem sincs! - üvöltött bennem egy hang, de tudtam, ha hagyom a felszínre törni, mindketten elvesztünk. Csak az járt a fejemben, hogy van valami odakint, ami öl, tehát nem mehetünk ki. Nem nyithatjuk ki az ajtót, nem hagyhatjuk, hogy beszivárogjon a házba, hogy velünk is végezzen! Nem érdekelt, hogy honnan jött, hogy mi ez az egész, csak az ösztön munkálkodott bennem: elbújni, elrejtőzni!

Felkaptam a karomba Ulyt, aki kapálózva próbált kiszabadulni az ölelésemből, miközben a pince lépcsőjén rohantam lefelé. Minden erőmet összeszedve szorítottam a testvéremet, és csak akkor engedtem el, amikor becsaptam magunk mögött a nehéz vasajtót. Gyerekkoromban félelem töltött el az otromba ajtó láttán, de most egy áthatolhatatlan falat, védőbástyát jelentett, biztonságot nyújtott. Ahogy tudtam, elreteszeltem és kitapogattam a villanykapcsolót, felkattintottam, de nem volt áram. Kinyújtott kézzel tapogatózva keresgéltem a polcokon. Ulysses ez alatt mindvégig bömbölt a sötét, hideg helyiségben. Rémült volt, nem tudta, mi történik. Hamarosan találtam gyertyát és gyufát, az előbbit meggyújtottam, és a fényénél kerestem tovább apa horgászlámpáját és a petróleumot. A lámpa kanócát némi ügyetlenkedés után sikerült meggyújtanom, a barátságos fény hatására az öcsém végre elhallgatott, értetlenül figyelte, mit csinálok. Leguggoltam mellé és átöleltem Ahogy megéreztem kicsi testének melegét, hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Rádöbbentem, hogy magunk maradtunk. Zokogni kezdtem.

Uly szorosan hozzám bújt, és kicsi kezével simogatni kezdte a hajam, mire abbahagytam a sírást. 
- Mi történt, Goldie? Azért sírsz, mert felbosszantottalak? – kérdezte nyugodtan és egyszeriben ő tűnt felnőttnek, én pedig gyámoltalan gyereknek. Ránéztem és azon gondolkodtam, mennyit mondhatok el neki, megérti-e egyáltalán. Vagy hazudjam azt, hogy az egész csak játék. Nem hinné el, látta a könnyeimet és tudja, hogy történt valami. Ötéves, de nem hülye. Úgy gondoltam, elég nagy már hozzá, hogy elmeséljek mindent neki. Először megnyugtattam, hogy nem ő az oka a bánatomat, csendesen hallgatta végig a beszámolómat. Nem sírt, nem kérdezett. Némán ült hosszú percekig és én aggódva figyeltem, mikor tör ki belőle az egész. Lélekben felkészültem rá, hogy lecsillapítsam, hogy fékezzem indulatait, de nem volt rá szükség.
- Mi is veszélyben vagyunk? - kérdezte suttogva, attól félve, valaki meghallja és ránk töri az ajtót.
- Azt hiszem. Egy ideig itt maradunk, rendben? Csak a biztonság kedvéért... Aztán kiderítjük, hogy mi történt, és azt is, hogy... hogyan tovább.
Némán bólintott, majd tekintetét a pince egyik kiszemelt pontjára szegezte, egészen addig, amíg el nem aludt.

***

Nem tudtam aludni. A pince félhomályában megbújó árnyak fenyegetése rettegésbe fojtotta érzékeimet. Féltem, ugyanakkor mardosott a kétség. Mi van, ha csak képzelődtem, ha mindez meg sem történt, és anyu éppen a vacsorát főzi fent a konyhában, apu pedig a kis virágoskertben szöszmötöl? De nem.... nem ez volt a valóság, csak akartam, hogy ez legyen. Nem ültünk volna itt lent a pincében, ha minden rendben lett volna. Valami történt, és a szüleim nem fognak lejönni értünk, mert ott fekszenek élettelenül a teraszunkon. Nem bírt leállni az agyam, tudnom kellett a választ, tudnom kellett, hogy mi történt, különben... Attól féltem, hogy bekattanok, ha meg nem történt máris.

Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi idő telt el így, nekem hosszú óráknak tűnt. Uly még mindig aludt. Halkan felkeltem a ládáról, amin ültem, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat, majd csendesen kinyitottam a nehéz vasajtót. Vaksötétben lopakodtam fel a lépcsőn a házunkba. Az első, amit észleltem a légáramlat, ami megcsapta arcomat. Nyitva volt a teraszajtó. A felfedezés megbénított, mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy szívem dühödten kalapál a mellkasomba, a rettenet végigkúszott a gerincemen és vártam, hogy velem is megtörténjen, hogy utolérjen a halál, mert a pincében eltöltött pár óra csak haladék volt számomra.

Nem történt semmi. Az egyetlen dolog, ami megtörte a néma csendet, ziháló lélegzetem volt. Még élek.

Lassan elindultam a teraszajtó felé. Egész testemben remegtem, alig bírtam lábon maradni. Kénytelen voltam megkapaszkodni abban, amit csak értem, és úgy vonszolni magam előre, araszolva, egy örökkévalóságon át. Nem akartam látni őket, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem kattantam be. Már amennyire ebben bizonyos lehet az ember. De a szüleim teste eltűnt. Eltűnt! Csak bámultam a két üres kerti széket és próbáltam felfogni, megérteni, mi történhetett. Aztán észrevettem a fényeket.

Teherautók reflektorai világították meg az utcát. Az összetört autókat valakik félretolták az útból, hogy a nagyobb járművek könnyebben tudjanak közlekedni. Nem égtek az utcai lámpák, és a reflektorok fényénél csak annyit tudtam kivenni, hogy a teherautókon emberek vannak. Halott emberek feküdtek egymás hegyén-hátán, mint értékét vesztett, hasznavehetetlen szemétkupacok. Az utolsó teherautón láttam csak mozgolódást, reszkető, síró emberek kapaszkodtak ketrecszerű rácsokba, és őrjöngve próbálták kiszabadítani magukat. A sort fegyveresek zárták.

Nem láttam jól a sötétben, és első pillantásra azt hittem, csak az árnyak miatt van, de a fegyveresek valahogy... nem is tudom... nem tűntek embernek. Noha emberi formájuk volt: magasabbak voltak, mint az átlag ember, de fejük formája torzabbnak tűnt a miénknél. Valami furcsa, érthetetlen nyelven kommunikáltak egymással, ami szinte üvöltésnek hatott, állati ordításnak. Agyam képtelen volt feldolgozni az őt ért ingereket. Ez nem lehet a valóság! Ez csak egy nagyon rossz sci-fi, ez nem történhet meg! Képtelenség, hogy igaziak legyenek, hogy ezek a lények léteznek és itt masíroznak az orrom előtt a sötét utcán! Rémálom. Csak az lehet, mert nem tudtam elfogadni más magyarázatot erre az egészre.

Egyikük kivált a menetből és fegyverét maga előtt tartva elindult a házunk felé. Halálra váltan figyeltem, ahogy közeledik felém. Ha mégsem álmodom, akkor óriási pácban vagyok, de még azt sem tudom eldönteni, hogy valós-e a látomás. Egy valami biztos: a lidérc, ami rátelepedett mellkasomra. Az alak egyre közeledett, én pedig néma ordítással mantráztam: nem hiszem el, nem hiszem el, nem hiszem el! Te nem létezhetsz! Hátborzongató alakjára rávetült az egyik autó reflektorfénye és vérszomjas torz pofája láttán majdnem felsikoltottam. Valóságos volt. Bárhogy tiltakozott elmém, megértettem, hogy nem álmodom és amint belép a házba, nekem végem. Lélegzetem elakadt, tehát ennyi volt, mégsem úszhatom meg.

Az idegen lába már a lépcsőn volt, amikor egy állatias üvöltés harsant a menetből. A teherautón szállított egyik túlélő megpróbált kitörni. A konvojt kísérő idegenek mind az autóra kapaszkodva igyekeztek megszüntetni a zavargást. A lépcsőnkön álló idegen is hátrafordult a felfordulás zajára, majd egy társa ráüvöltött és a kezében lévő fegyverével a teherautóhoz parancsolta. Az még egyszer visszafordult felém, majd győzött a parancs, visszatért a társaihoz. A kitöréssel próbálkozó túlélő egy perccel később már bezúzott koponyával roskadt a platóra. A betakarító brigád elvégezte munkáját, és csak a szerencsénknek köszönhetjük, hogy felületesen. Ebben az utcában végeztek, eltakarították maguk után a felfordulást, amit okoztak. Néztem, ahogy befordul a karaván az utca sarkán, és csak reménykedhettem benne, hogy nem fognak visszatérni.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése