Lélekvihar


Bámulok magam elé és hagyom, hogy a pillanat elsuhanjon mellettem.

Összeszorított szám néha megrándul. Érzem, hogy a mélyben fortyogó láva kitörni készül. Gátat emelek, hogy visszaszorítsam.

Mély levegőt veszek. Égeti a torkom.

A bennem tomboló dühöt nyeldesem. Kavarog a gyomromban, de nem tudok emészteni. Korlátokat, falakat emelek, hogy benntartsam. Küzdök az ellen, hogy kitörjön, mert pusztító erejével mindent elsöpörne: szavakat, mosolyokat, érintéseket, érzelmeket, amiket magam köré és magamba gyűjtöttem. Fojtogat, belülről emészt fel a tüze.

Tűröm. De meddig még?

Szívem most üres, rideg és kihalt, mintha sohasem lett volna lakója. Sivatag. Aszottá száradva szorong, átadva helyét az elemeknek és a pusztításnak.

Vihar dühöng, érzelmek csapongnak. Kitörnek és elfojtódnak. 

Küzdök. De meddig még?

Szorít, emészt, bénít és elnyom. Erősebb. Sokkal erősebb nálam.

Arcomon forró könnycsepp csordul.

Csessze meg az egész világ!

Ez már a kitörni készülő vihar előszele.

A padlóra rogyok és összekuporodok, hogy kevésbé fájjon. Tudom, hogy sérülni fogok, megbosszulja magát, amiért irányítani próbáltam.

A falak leomlanak.

Egy újabb könnycsepp gördül végig az arcomon. Vállam megrázkódik, fuldokolva kapkodom levegő után. A torkomat szorongató erő görcsösen kapaszkodik belém. Ki kell engednem, mert elpusztít.

Forróság égeti a szememet, még küzdök, de tudom, hogy ezt a csatát már elvesztettem. Egy pillanat és a fortyogó források patakként törnek utat maguknak.

Végül kiüresedve fetrengek a padlón, átkozva a világot és önmagamat.

Csessze meg...

Csak egyetlen pillanaton múlott.


Megjegyzés küldése