A múlt árnya

2015. január 26.
Ott ül az ablakpárkányon. Kizártam, de nem megy el. Képtelen megérteni, hogy nem kell.

Ázott rongyaiban gubbaszt és szomorú szemeket meresztget rám. Talán azt akarja, hogy megsajnáljam és visszajöhessen. Nem veszek róla tudomást, elfordítom a fejem. Üljön csak ott, ha neki az jó!

Mit törődöm én vele?

Bámul engem. Érzem vádló tekintetét a hátamban. Nem. Nem figyelek rá, bámuljon csak! Nézzen olyan esdeklőn, ahogy csak tud: kívül marad!

Megfakult gönceiből víz csöpög. Tócsa gyűlik körülötte. Vacogva kucorog az ablak mögött. Fejét álmosan hajtja önmaga vállára, felém pislog, majd fáradt testét álomba ringatja.

Nem tudom, hogy a képzelet játszik-e velem, de egy könnycsepp remeg a pilláin. Vagy talán az eső az?

Fázik és magányosnak tűnik. Végül még megsajnálnám! De nem. Maradjon csak kint!

Nem akarom magamhoz ölelni átfagyott, vizes kis testét. Nem akarom felmelegíteni őt. Nem akarok fázni.

Nem akarok...

És ő?

Remegés fut végig elgyötört alakján. Szemhéját félig nyitja és sötét szemét az enyémbe fúrja. Gyűlölöm ezt a homályos, borzongató nézését.

Ha szárnya lenne, biztosan törött volna, hogy még szánalmasabb látványt nyújtson.

De nincs szárnya és ennél jobb előadás nem telik tőle.

És én nem tapsolok neki.

Behúzom a függönyt.

Tűnődöm...

Holnap vajon milyen alakot ölt?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése