A hajó elindul




Acélkékből grafit szürkébe váltogatta színeit a hatalmas víztömeg. Olykor haragosan megduzzadt, és ezüstösen tört meg rajta a fény, majd összehúzta magát, és fenyegető feketévé vált, lecsapni készen áldozatára. Az égen egyre gyűltek a felhők, koraesti sötétség szállt a kikötőre, félelmet keltve az edzett hajósok szívében.

     A mólón két alak állt egymásba kapaszkodva, anya és lánya. A tengert nézték, arra várva, hogy haragja csendesüljön annyira, hogy felhúzhassák a vitorlákat, de az egyre erősödő szél csúfolódva tépte hajukat és ruhájukat. Az idősebbik nő nem hagyta magát megfélemlíteni. Egy magabiztos mosoly kíséretében fordította el fejét a tengerről, és a kikötőben sorakozó, bevont vitorlájú hajókat mustrálta bizakodva. Sok vihart látott már, és nem rettent meg attól, ha fel kellett húznia a vitorlát, hogy újra útra kelljen. Ez az újabb kaland viszont most nem rá várt, hanem a lányára. Ugyanúgy állt a mólón, ahogy sok évvel ezelőtt az ő anyja, készen arra, hogy elengedje a kezét, hogy önállóan küzdjön meg az út nehézségeivel.



- Késésben vagy – szólalt meg az anya, s közben az egyik kishajóra történő berakodást figyelte – Már régen el kellett volna indulnod, hogy időben megérkezz. Nem késlekedhetsz tovább. Menned kell!
A lány továbbra is a tengert nézte. A vad erőtől duzzadó hullámok félelmet keltettek benne. A hatalmas erejű víztömeg hátán az ő hajója csak játékszer lenne, ami kiszolgáltatva sodródna végzete felé. Nem kockáztathatja ezt meg. Olyan törékeny a hajó, és ugyanolyan törékeny ő is. Annyi minden történhet út közben, amire nincs felkészülve. Hogyan is bízhatná magát az ismeretlenre? Hogyan is küzdhetné át magát a viharokon, teljesen egyedül?
- A tenger most nem biztonságos. Várnom kell, amíg megnyugszik. Akkor majd elindulok a többiekkel együtt – mondta a lány önmaga megnyugtatására.
- Nem – felelte az anya határozottan. Egész lényéből erő sugárzott. Szilárd sziklaként hatott, ahogy a mólón állt a viharos szélben. A lány védettnek érezte magát mellette, nem szívesen engedte volna el édesanyja biztonságot jelentő karját – Neked most kell indulnod. A többiek várhatnak, de te képes vagy rá.
- Veszélyes viharban kihajózni – ellenkezett a lány tovább, és próbálta meggyőzni az anyját arról, miért őrültség az, amire biztatja. Egyre növekvő félelmet táplált a tengerrel szemben, szeretett volna megfutamodni és elbújni az anyja ölelésének menedékében.
- Mégis meg kell tenned. Indulnod kell! – az anya olyan hittel mondta ezt, miközben a tengert figyelte, mintha biztos lenne benne, hogy minden rendben lesz. A lány azon gondolkozott, hogy mi lehet az, ami ekkora erőt és hitet ad az anyjának, mit láthat a sötét hullámok mögött? Bármi legyen is az, ő fél tőle. Fél attól, hogy legyőzheti a tenger, hogy nem elég erős ahhoz, hogy megküzdjön vele. Félelem fogta el arra a gondolatra is, hogy mi várna rá akkor, ha győzne?

     Az anyja hite megingathatatlan volt. Tudta, hogy véghez tudja vinni, hiszen ő ismerte a legjobban, tudta, mire képes. Végigkísérte eddigi útját, és a háttérből figyelte, ahogyan megteszi az első önálló lépéseit, ahogyan meghozza az első felelősségteljes döntéseit. Biztos volt benne, ha nem állna mellette, akkor egyedül is boldogulna a nehézségekkel. Tényleg így lenne? Tényleg ennyire erős, mint amilyennek az anyja látja? Bizonyosságot kellene róla szereznie, de ezt csak úgy tudja megtenni, ha próbára teszi erejét, bátorságát és kitartását. Nem akarta tovább halogatni a döntést, és több kifogást keresni. Így is sok időt elvesztegetett. A kockázattól való félelem leláncolta és késleltette. A többi hajóra nézve értette meg, hogy az ő erőssége éppen abban rejlik, hogy mer olyan döntéseket meghozni, amit mások őrültségnek vélnek. Ő mer előrelépni, mikor a többiek meghátrálnak, és visszavonulót fújnak. Képes legyőzni a félelmét és nem törődni az ismeretlennel, a veszélyekkel, amik rá lesnek. Bátorságának és a hitének köszönheti, hogy mindig egy lépéssel a többiek előtt jár, és nem várja meg, hogy a veszély rátaláljon. Hálás volt anyjának, aki az első lépések után elengedte a kezét és hagyta, hogy tanuljon a tapasztalatai által.
- Indulunk! – adta ki a parancsot a hajó legénységének, és ettől sokkal könnyebbnek érezte magát, mintha súlyos láncaitól szabadult volna meg.
- Mindig az első lépés a legnehezebb – mosolygott büszkén az anya. – A viharokat hamar magad mögött hagyod. Indulj!

     A hajó bukdácsolva vette az akadályokat a haragos hullámok tetején, de minden próbálkozásával sikert aratott. Az első bizonytalanul megtett méterek után a lány homlokán is kisimultak a ráncok. A tenger hátára vette őt a hajójával, és hálából, mert rá merte bízni magát, segítségére volt. Büszkén ringatta utasát hullámain, mert a vihart azért támasztotta a kikötőben, hogy az út csak az arra érdemesek előtt nyíljon meg, akik képesek legyőzni félelmeiket.  Ahogy az ifjú utazó lelkében felengedett a szorongás, úgy lett egyre simább a tenger is, úgy jutott egyre messzebb a biztonságot nyújtó parttól, elengedve félelmeit, rábízva magát a tenger szeszélyeire.

     A lány minden napját a fedélzeten állva töltötte az út során. Lábát erősen megvetette a hajó padlóján, és tekintetét a tengerre szegezve nézett szembe minden előtte álló akadállyal. Jöhetett jégeső, szélvihar és hatalmas hullámok sora, bátran ment előre. Soha nem tudhatta, mit hoz a következő nap, de nem is töprengett rajta, mindig csak éppen az adott megpróbáltatásokra koncentrált. Ahogy napról napra egy-egy lépéssel közelebb jutott a céljához, egyre inkább élvezhette a tenger támogatását. A vihar számára kedvező széllé szelídült, ami megállíthatatlanul vitte előre az útján, ami úgy vált könnyebbé, ahogy maga mögött hagyta megvívott harcait. Nem szűntek meg a nehézségek, csak már nem tűntek annyira leküzdhetetlennek és félelmetesnek. A harcok, az erőpróba megedzették őt, és amikor egy újabb kihívás előtt állt, többé már nem torpant meg előtte. Ment, és végezte a dolgát, és mindenből tanult. Tapasztaltabb és erősebb lett. Hálával gondolt az anyjára, amiért biztatta az elindulásra. Boldog volt, hogy mert kockáztatni, hogy mindennap elsajátított valami fontos leckét. Egy nap arra ébredt, hogy jól érzi magát attól a tudattól, hogy úton van. Egyre kevesebbet foglalkozott azzal, hogy mi lesz akkor, ha megérkezik. Élvezte az utat és a tanításait. Tudta, hogy mit köszönhet neki, általa formálódott, alakult, és ez jobbá tette őt. A tenger pedig elégedetten ringatta tovább a kis hajót az utasával egészen a kikötőig, ahova tartottak. Ő elvégezte a dolgát, és örült, hogy szolgálhatta a lányt, aki az egyik legkedvesebb tanítványa volt.
   
A kis hajó magányosan pihent a kikötőben a hosszú út végén. Társai még nem futottak be. A lány egyedül sétált a mólón a tengert fürkészve. Nem nyugodhatott. Izgatottan várta, hogy befusson a másik hajó, ami miatt erre az útra vállalkozott. Egy sokkal nagyobb hajó, amivel ismét elindulhat más vizekre, új kalandokat átélni, hogy kezdetét vegye az igazi nagy utazás. Hamarosan megcsillant egy fehér kis pont a horizonton, majd az egyre nagyobbá vált, hogy már szabad szemmel is láthatók voltak a dagadó vitorlák. A lány pedig büszkeséggel gondolt arra, hogy éppen idejében érkezett. 

Megjegyzés küldése