Emily és az angyal

2012. június 19.
Az étterem zsúfolásig volt, Emily éppen a legforgalmasabb időszakban tért be, hogy harapjon valamit. Sima, egyszínű falak között régi, kopott asztalok előtt ülve fogyasztották ebédjüket az átlag munkás emberek. A tömeg láttán megtorpant és távozni akart. Nem szerette, ha túl sokan vannak körülötte, úgy érezte, megfullad, összenyomják, még akkor is, ha méterekkel messzebb állnak tőle. A kijárat felé fordult, amikor a szeme sarkából mozgást észlelt. Az egyik sarok felől egy kisebb csoport közeledett felé. Középen egy nő haladt, törékeny, vékony testalkatú, hosszú, világoskék kabátban. Bőre annyira fehér volt, hogy szinte fénylett. Világosszőke haja által keretezett arcából ragyogó szempár kéklett.

Emily döbbenten nézte a nőt. Olyan nagy hatással volt rá, hogy elfelejtette azt is, hogy menni készült. Sőt, mintha nem is lenne ura cselekedeteinek, elindult feléje. És ekkor tudatosult benne, hogy ismeri őt. Szemét könnyek marták és a torkát fojtogató érzés miatt nem tudott megszólalni. Egyszerre szeretett volna sírni és nevetni is, annyira boldognak érezte magát a találkozás miatt. Kinyújtotta a kezét és belekapaszkodott a nő karjába. Szorította, ölelte őt, mintha sohasem akarná elengedni.
- Tudtad, hogy ide jövök – szólalt meg végül Emily, mire a nő elmosolyodott, és megsimogatta a lány arcát.
- Ahogy te is tudtad, hogy itt leszek.
- Rögtön felismertelek – Emily zavart volt, de érezte, nem kell kimondania azt a szót, a nő úgyis érti, mire gondol. Egy angyal állt előtte, és szemmel láthatóan ebben a helyiségben csak neki volt tudomása erről.
- Menjünk – szólt az angyal, és egy kézmozdulattal elbocsátotta kísérőit.


Az angyal kézen fogta Emilyt és kivezette az épületből. Kint a szabadban leültek egy lépcsőre, és, mint két régi barátnő, beszélgetni kezdtek. Mindkettőjüknek sok mesélni valója volt, mintha csak hosszú évek eseményeit akarták volna megbeszélni rövid idő alatt. Az angyal üzeneteket adott át. Emily nem is nagyon értette őket: talán túl homályosak voltak számára az utalások, vagy mert a nő túl halkan beszélt, és a szája is alig mozgott. A lány figyelmét el is vonták a körülöttük zajló események. Fénylényeket látott jönni-menni, fehér alakjuk volt, és valamennyire a formájukat és arcukat is láthatta. Emily megbabonázva bámulta őket, de a lények ebből mit sem vettek észre.
- Még nem mutattam meg a lelked nekik. Félek, megijednének.
- Én… tudom, hogy sok olyan dolgot csináltam, amire nem lehetek büszke – szólt a lány szégyenkezve.
- Nem erre gondoltam – mosolyodott el az angyal – Te ember vagy, ők pedig angyalok. Nem értenék, hogy te miért látod őket.
Ahogy ezt kimondta, az egyik angyal, melyiknek erősebb fénye volt, megállt és egyenesen Emilyre nézett. Egy ideig méregette őt, majd tovább sétált.
- És ő? – kérdezte a lány a távozó angyal után nézve.
- Ő már régóta ismer téged – szólt az angyal, majd felállt – Állj fel, kérlek, te is. Ide a falhoz.
Az angyal szembefordult a lánnyal, és mindent látó, kék szemével méregetni kezdte. Látta a múltját, jelenét és jövőjét. Látta a titkait, fájdalmait és örömét.
- Nehéz és hosszú út előtt állsz, de hamarosan életed részévé válik az, amire annyira vágysz.
- De hát… - Emily értetlenül nézett az angyalra, próbált gondolkodni, de túl zavart volt ahhoz, hogy kitalálja, mire gondolhatott.
- Te sokkal többet látsz a világból, mint a többi ember - mosolygott az angyal és Emily kezdte felfogni, mire céloz.
- De az emberek nem értik, amit mondok nekik - hajtotta le a fejét csalódottan a lány - Nem tudom, hogy csinálhatnám.
- Ez az üzenet – szólt az angyal – Később majd minden világosabb lesz. Csak ne add fel! Kezdd el, és mindig lesz valaki, aki odafigyel rád! De ha kíváncsi vagy, megmutathatom neked. Belenézhetsz a jövődbe. Csak ki kell mondanod a hívó szót, és tudni fogod, mi vár rád.
Az angyal lehalkította a hangját, és a lány fülébe súgta a szót.

Emily kábultan ült fel az ágyában. Még mindig az álom hatása alatt volt. Szíve hevesen dobogott, és úgy érezte, mintha nem is két lábbal állna a földön. Könnyűnek érezte magát, szinte lebegett. Kiment a konyhába, és egy kis tálkába konzerv barackot szedett magának, mindig így tett, amikor gondolkozni akart. Leült az asztalhoz, és lassan kanalazni kezdte a gyümölcsöt. Néha megállt az evéssel, letette a kanalat, és szájával némán azt a bizonyos szót kezdte formázni – de nem fejezte be. Bámult maga elé, és egyre inkább arra gondolt, hogy nem is akarja kimondani. Ismerte a titkos szót, de elhatározta, hogy nem fogja használni soha. Azt teszi, amire az angyal kérte. Elkezdi. Az asztalon ott hevert egy üres füzet. Emily felvette, majd tollat fogott és írni kezdett arról, ahogyan ő látja a világot.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése