Csoda

2012. január 17.
Az ablaknál állt.
Bámulta az eső áztatta aszfaltot.
Kihalt volt az utca, sehol senki, csak a lámpák sápadt fénye világította meg a pocsojákat. Ő is egyedül volt a sötét szobában. Csend volt, túl nagy csend, csak a kopogó eső monoton ritmusát lehetett hallani. Gyakran ácsorgott a függöny mögött, mintha várt volna valakit. Várt is. Mindig várt. Egyszer majd eljön érte, tudta, hitte, érezte. Egy nap majd felbukkan a férfi az álmaiból. Ismerte már minden vonását, magasságát, hangját és mozdulatát. Szerette attól a pillanattól, amikor először bukkant fel, mint káprázat, látomás. Tudta jól, hogy eljön a nap, amikor egymáséi lesznek. Egy csodálatosan szép és boldog napon, ami nem olyan mint a mai.

A csend és a magány egyre jobban húzta lefelé a mocsarában, amiből nem találta a kiutat. Kapálózott, próbált kapaszkodót találni. Néha úgy tűnt feléje nyúl egy segítő kéz, de ez arra sem volt elég, hogy megtartsa. Kapaszkodott volna beléjük, ahányszor felcsillant a remény, de mindig magára hagyták és ő még mélyebbre süllyedt a posványban, amikor elengedték a kezét. Már nem akart küzdeni egy jó ideje, megadta magát a sorsának. Hagyta, hogy sodródjon az árral, lesz ami lesz. Nem volt többé ereje. Hetek óta hallgatásba burkolózva lézengett a négy fal között, nem engedett be senkit sem az életébe, sem a szívébe. Ha valaki közeledni próbált felé, ő visszahúzódott a csigaházába és elzárkózott előle. Senkire sem volt már szüksége, csak azt kívánta hagyják őt békén.

Hangos sóhajjal fordult el az ablaktól. Behúzta a függönyt, de az eső kopogását ezzel nem tudta kizárni. Egyre hangosabbnak, egyre idegtépőbbnek vélte, a síri csendben. Szinte dübörgött a párkányon a lágy permet, már kezdett elviselhetetlenné válni. Nyugtalanul tördelte a kezét és közben fel s alá járkált a szobában. Nem! Ezt nem bírja elviselni tovább! Muszáj kitörnie ebből az állapotból, muszáj tennie valamit, ez így nem élet! Elfutni, elmenekülni, maga mögött hagyni ezt az őrjítő magányt, ezt az kibírhatatlan egyedüllétet. Kitörni belőle, megszökni a problémák elől.

S mint akit üldöznek, tépte fel az ajtót és rohant ki az esőtől nedves utcára. Megállíthatatlanul rohant, végig a sötét úton, átugrálva a pocsolyákat ismeretlen célja felé. Bár megérkezne már, bárcsak tudná hova tart, bárcsak megnyugodhatna már. Zaklatott gondolatai elvonták minden figyelmét a környezetről, könnyáztatta szemével nem látott semmit a gyenge lámpafényben. Nem vette észre a sötétben, feléje közeledő, kapucnis alakot, aki lehajtott fejjel, az utat bámulva bandukolt előre gondolataiba mélyedve.  Mind ketten az ütközés pillanatában ocsúdtak fel és egy percig zavartan bámultak egymásra. Először a férfi szerezte vissza a lélekjelenlétét, rezzenéstelen érzelmektől mentes arckifejezéssel nézett a nőre:
- Segíthetek? - kérdezte, és bátorítás ként megpróbálkozott egy mosollyal, ami nem igazán sikerült, de hangjában lévő melegség, máris megtette a hatást.
A nő döbbenten nézett az előtte álló férfira, sosem találkozott vele, pedig régóta ismeri már, sosem beszélt vele, pedig hangját ezer közül is felismerné. Ő volt az, az álmaiból, akit várt, akit remélt, hogy megtalál. Ő volt a csoda, akire szüksége van. Tétován nyújtotta ki a kezét és meg sem lepődött rajta, hogy a férfi megfogja azt. Tudta, hitte, érezte, hogy soha többé nem fogja elengedni.

1 megjegyzés: