Olvadó világ - 2. fejezet

2011. március 24.
Shannen rettegve ült a két idegen ember között a teherautó fülkéjében, mozdulni sem mert, csak bámulta a szembe rohanó tájat a szélvédőn keresztül, mely a lelkéhez hasonlóan halott volt. Amióta Hunter rátalált és erőszakkal magával hozta a Központba, tehetetlenül tűrte, hogy az emberek ide-oda lökdössék, helyette döntsenek. Mogorva, elutasító szavakkal találta szemben magát, sehova sem kellett, a bázisvezetők mind elutasították, hogy hozzájuk kerüljön, míg végül Noel úgy döntött, hogy Bentonékkal eljön. A férfi nyugtatgatta, hogy náluk jó helyen lesz, de ő nem tudta elhinni, hogy egy arctalan, ismeretlen férfi védőszárnyai alatt nem éri bántódás.

 Szeretett volna a Központban maradni, Noel kedves volt hozzá, és ő tudott bízni is benne. Hunter nyers modora után Noel maga volt a kedvesség, ő volt az egyetlen ember, aki hosszú hónapok után emberhez méltón bánt vele. Az újabb változás megrémisztette, idegen hely és emberek, mindent előről kezdeni, nem érzett elég erőt magában ehhez. Szorongott attól, hogy nem tudta, mi vár rá Bentonék bázisán, félt az emberektől, senkiben sem bízott, képtelen volt azok után, ami vele történt. Nem akarta ezt az újrakezdést, nem akart reménykedni, hinni, hogy aztán ismét elveszítsen mindent. Elég volt egyszer átélni. Jobb lett volna a kis erdei kunyhóban maradni, távol mindenkitől.

Rick előrehajolt és bekapcsolta a rádiót, kisvártatva lágy dallamok csendültek fel a recsegő éteren keresztül, és maga is dudorászni kezdett.
- Ha más nincs is, legalább zenét hallgathatunk – szólalt meg Holly, és biztatón Shannenre mosolygott – A zene feledtetni tudja az emberekkel a történteket.
A lány hallgatott, észre sem vette, hogy hozzá beszélnek. Bezárkózottsága Ricknek is szemet szúrt, beszédes pillantást váltott Hollyval, mind ketten megegyeztek abban, hogy jobb, ha nyugton hagyják Shannent. Sóhajtva fordult is vissza a férfi, hogy az utat nézze, amikor szeme sarkából megpillantott egy legördülő könnycseppet a lány arcán. Már csak ez hiányzott! – gondolta mérgesen, mert ahhoz viszont semmi kedve sem volt, hogy lelkizzen vele.
- Sírsz? – kérdezte, és nem is igyekezett leplezni bosszúságát. Látott nőket nehéz helyzetekben az elmúlt hónapok alatt, de legtöbbjük nem sírt, kemények voltak.
- Mi a baj? – fordult meglepetten a lány felé Holly, és női megérzése megsúgta neki, hogy a rádióból szóló szerelmes dal váltotta ki a lányból ezt a lelkiállapotot. Felesleges is volt kérdeznie, mert már tudta, hogy mi bántja a lányt – Ez volt a közös dalotok. Hogy hívják?
- Jordan – bökte ki Shannen, és kézfejével törölgetni kezdte a szemét.
- Katona volt és elszakadtatok egymástól? Ahogy sokan mások is, majd megtalálod! – biztatta Holly.
- Meghalt – szólt fásultan a lány, és bejelentését kínos hallgatás követte.
- Honnan jöttél, Shannen? – kérdezte Rick végül.
- West Cityből.
- Én is – bólintott Rick – Lehet, hogy ismertem is Jordant.
- West City hatalmas volt – préselte ki a szavakat magából a lány, majd lehajtotta a fejét, és nem szólt többé. 
Rick elgondolkodott a lány utolsó mondatán, és azon, ahogy mondta. Egy kérdés motoszkált a fejében, és szerette volna feltenni Shannennek, de mikor feléje fordult azt látta, hogy a lány félrebillent fejét Holly vállára hajtva elaludt, maszatos arca kisimult és most nagyon fiatalnak látszott.
- Még gyerek – sóhajtott Rick, mire Holly egyetértve bólogatott.
- Hogy élhette túl? – tette fel a kérdést Holly, a férfi nem válaszolt, pedig tudta, hogy az előbbi érzelmi kitöréssel ellentétben, ez a lány sokkal erősebb, mint ahogy az látszik. Felfoghatatlan, amit egyedül végigcsinált a vadonban – Miért nem csatlakozott egy karavánhoz?
- Lehet, nem akart – vont vállat Rick.

A dudaszóra nyitotta csak ki a szemét Shannen, átaludta az egész utat. Ugyanolyan drótkerítést látott maga előtt, amilyen az elosztó-központot is körülvette. A kapu lassan kinyílt, majd a kivilágított udvaron ugyanolyan katonaruhákba bújt emberek jelentek meg, amilyet ő is viselt. Férfiak és nők vegyesen siettek az autó elé, és villámgyorsan kezdték lepakolni a rakományt, majd behordták az épületbe.
        Holly után ő is kiszállt a járműből, maga után vonszolta a málhazsákját, és megállt az udvar közepén. Érezte az őt vizslató tekintetek tüzét, de senki sem kérdezett semmit, az emberek vakon teljesítették Benton parancsait. Mikor minden a helyére került, a férfi, kezében egy dossziéval, csatlakozott hozzájuk.
- Shannen adatai – nyújtotta az aktát Hollynak a férfi – Vezesd be a nagykönyvbe, nekem más dolgom akadt!
- Hol fog lakni Shannen, az elsőn vagy a másodikon?
- Találd ki – tárta szét karjait Benton, neki teljesen mindegy volt, nem is érdekelte, a lány csak újabb gondot okozott neki. Volt éppen elég éhes száj a bázison, még egy már nem hiányzott.
- Na, gyere – sóhajtott Holly, és átölelte a lány vállát – Ne is foglalkozz vele, sok teher van a vállán.
          Shannen félénken követte a nőt az épület belsejébe, majd megálltak egy zsúfoltan telt aula közepén. Holly bizonytalanul nézett fel a körfolyosókra, ahol már szobák előtt is több ágy sorakozott, próbálta kitalálni, hol szorítson helyet a lánynak.
- Hol akarsz lakni? – fordult végül a lányhoz Holly.
- Nekem mindegy – vont vállat Shannen, és egykedvűen nézett körül. Amerre a szem ellátott, mindenfelé ágyakat, asztalokat és ládákat látott. Az egész épület túlzsúfolt és zajos volt, elképzelhetetlennek tartotta, hogy valahova még beférjen egy ágy.

- Shannen? – lassan jutott el a tudatáig, hogy valaki a nevén szólította. Tétován fordult a bizonytalan, de ismerősen csengő hang felé, ami régi emlékeket és érzéseket idézett. Első reakciója a tagadás volt, nem akart engedni a reménykedésnek. Félt attól, hogy téved, hogy csak a képzelete játszik vele, hogy csalódni fog, mert ami éppen történik, az nem valóság, csak egy álom. A következő pillanatban felébred, és szétfoszlik az a halvány fénysugár, ami most beszökött a szívébe. De a hang újra megszólalt – Tényleg te vagy az, Shannen?
- Gena? – Shannen kénytelen volt a hang felé fordulni, hogy meggyőződjön valódiságáról. Nem álom volt, barátnője ott állt előtte, és egyszerre sírt és mosolygott az örömtől. Ő sem tudta tovább türtőztetni magát, boldogan ölelte át Genát.
- Máris találtál valakit, akit ismersz? – mosolygott Shannenre Holly, de a két lány észre sem vette őt, csak egymással foglalkoztak.
- Ott fogsz lakni velem a lépcső alatt, egészen jó kis lakosztály – mutatott a függönnyel elrekesztett lépcsőhasadék felé Gena – Majd megszélesítjük az ágyamat, hogy ketten is elférjünk rajta.
- Nem hiszek a fülemnek, Gena! – ingatta a fejét Holly – Eddig senkit sem engedtél be a kuckódba! Foggal-körömmel védted a területedet!
- Shannen más – legyintett a lány, és egy megvető pillantást küldött a többi ember felé – Gyerekkorunk óta mindent megosztunk egymással. Ezután is így lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése