Melyik füzetet válasszam?


Évek óta szeretnék Bullet Journalt vezetni, de sosem jutottam még el a megvalósításig. Se időm, sem energiám nem volt arra, hogy foglalkozzak a témával, csak nagyokat bólogattam, amikor láttam az ötletes tervezőket, hogy lám, nekem is így kellene. Ehelyett november környékén valamelyik üzlet polcáról lekaptam egyet a legújabb Dolce Blocco Secret Calendar-ból és rohantam tovább, hátha utolérem magam valahol. Igazából égető szükségem lett volna egy személyre szabott plannerre, ami segített volna abban, hogy ne a fejvesztettek futamában vegyek részt, mindig mindenről elfeledkezve, mert szép a Dolce Blocco, de mégsem passzol  az én szétszórt, bohém személyiségemhez.

Jött az elhatározás, januárban elkezdem, addig is eltervezem, összeszedem, mit és hogyan vezessek benne és ami a legfontosabb, megveszem a szükséges kellékeket. Az igazi Bullet Journal hívők erre bizonyára felvonják a szemöldöküket, hiszen a módszer lényege, hogy elég egy füzet és egy golyóstoll, de a későbbiekben megmagyarázom majd azt is, hogy nekem miért nem. Az első lépés a füzet beszerzése, amire azt gondoltam a legegyszerűbb feladat lesz, de alaposan beletört a bicskám ebbe a küldetésben, mert bizony nem mindegy milyen füzetet veszel, nagyban függ attól, hogyan akarod használni. Tehát ez alapos átgondolást igényel, mivel nekem ezzel kisebb problémám volt, ez adta az ötletet, hogy bejegyzés sorozatot indítsak a témával kapcsolatban.

A füzet kiválasztása


Az első amit, el kell döntened: minimál BuJo-t akarsz, vagy szeretnéd kisebb alkotásokkal vidámabbá, személyesebbé tenni. Aztán jön a méret, kissebb nagyobb, elég a vékony, vagy vastagabbra van szükséged. Végül a papír minősége. Nálam ez volt a nagy bukta, mert bizony nem mindegy hány grammos az a papír. Mindezeket a kritériumokat figyelembe véve, nem is tűnik olyan egyszerűnek elkezdeni, én is belefutottam rögtön az elején egy csalódásba. Íme, felsoroltam, hogy jutottam el végül a tökéletes választáshoz:

Moleskine pontrácsos notesz, A5

Moleskine! - vágtam rá azonnal a kérdésre, mert a Moliseknie, az mégiscsak Moleskine és pont. Évekkel ezelőtt már volt egy sketchbookom, amit imádtam. Jó volt kézbe venni és felemelő érzés volt, hogy van egy ilyen kis könyvecske a birtokomban a papír minősége pedig kifogástalan volt. Évekkel ezelőtt jóformán csak ezt a terméket lehetett nálunk kapni a Moleskine-től, az utóbbi időben jött be Magyarországra a pontrácsos, vonalas és egyéb termékeik is. Szóval elmentem a boltba és megvettem az újabb Moleskinemet, pontrácsos A/5 méretben, mert hát Picasso és Hemingway ajánlója egészen meggyőző. A boltban nem tudtam megnézni alaposan, nem volt kibontott példány és látatlanba hoztam. Itthon a toll tesztet követően ért a csalódás. A 70g-os papír nem ideális arra, amire én szántam. A Tűfilc átüt rajta, de ha óvatosan írok vele, akkor is átlátszik az, ami az előző oldalon van. Rajzolásra szerintem alkalmatlan, főleg, ha szerelmese vagy a kalligráfiának és a vastagabb vonalaknak. Stabilo szövegkiemelők rémesen vizsgáztak rajta, filctoll használatát nem sajnálom, legfeljebb színes ceruzát, de még a golyós toll is nyomot hagy rajta. Sajnálom, mert nagy kedvencem.

Leuchtturm Bullet Journal Notebbok, A5

Az oldalszámok miatt volt nagyon csábító ez a lehetőség, na meg mindenhol a Leuchtturm-ot ajánlották. Leginkább a BuJo-val foglalkozó blogok, egészen nagy rajongótábora igyekszik meggyőzni arról, miért jó választás. Majdnem bedőltem én is, de alapos utána járás után csalódottan vettem tudomásul, hogy bár 80g-os a benne lévő papír, igazából éppen csak hajszálnyival jobb, mint a Moleskine. Minimál BuJo-nk megfelel, ha nem nagyon zavar, hogy átsejlik az előző oldalon lévő szöveg, de rajzolásra ezt sem ajánlom. Mindemellett a legdrágább a felsoroltak közül.

Saját, kötött füzet

Nyilván akinek megfordult a fejében, hogy ily módon tesz szert a tervezőjére, az éppen a gyenge papír minőség miatt döntött mellette. Én is fontolgattam, hogy A5-ös műszaki rajzlapra nyomtatok pontrácsot, majd a papírokból füzetet fűzök. Fejben már megvolt, hogy milyen borítót szeretnék hozzá, de aztán jött egy gyors fejszámolás. Na nem a költségek, hanem a papír mennyiség miatt és arra jutottam, hogy ennyi lapnak, amennyire szükségem lenne szép kis súlya van ahhoz, hogy a táskámban hurcolásszam. Akinek nem gond, hogy ennyivel nehezebb a táskája, bátran ajánlom, a rajzlapon nem üt át a tűfilc, és a vízfestéket is jól tűri.

Filofax

Ó, igen! Egy hosszútávú terv a számomra, kivehető, cserélhető lapokkal. Bár az ellenérv ugyan az, mint a saját kötött füzetnél, de azért csak ábrándozom róla. Egyszer majd. Igaz, találtam megfizethető Filofaxokat a Naptárkirály oldalán, de most csak azért, hogy kidobjam a bennük lévő lapokat és rajzlapokra cseréljem, még ezt az összeget sem szívesen fizettem volna ki.

Előre gyártott Bullet Journal

Miafene! - A Bullet Journalnak éppen az a lényege, hogy személyre szabott. Végig néztem egy videót Viszkok Fruzsi féle BuJo-ról és szinte minden benne lévő kép és ötlet ismerős volt Pinterestről. Nem is érdemes több szót ejteni erről a lehetőségről. Lakatos Márkét is megnéztem a boltban, de azt sem találtam megfelelőnek, nem nekem szól, egészen más típus vagyok, mint a megcélzott közönség.

Florette Journal - Dolce Blocco - Pontrácsos, A5

...és megcsillant a remény! 100g-os papír! Most már tudtam, hogy mit jelent ez a BuJo világában. Na meg ismertem is a Dolce Blocco papírminőségét és látatlanban is tudtam, ez lesz a megfelelő választás, ezen nem fog átütni a tűfilcem, de még a Stabilo szövegkiemelő sem.  A Pen Test ezt igazolta is. Azt is említsem meg, hogy most a Müllerben nettó áron lehet beszerezni, ami az én költségkeretemnek a leginkább megfelel. Gyönyörű, dombornyomott borító, gumipánt, hátul boríték, számozott oldalak, előre nyomtatott tartalomjegyzék, tehát mindent tud, amit egy BuJo-nak tudnia kell. Amit negatívumként fel tudok hozni, az oldalszám, de az én tervezőmnek, - gyors számolás után - éppen elég lesz egy évre. Mégiscsak hű maradtam a Dolce Blocco-hoz! Imádom, hogy kijöttek ezzel a Florette Journallal, volt rá igény, a Bullet Journal Klubban jelenleg a legnépszerűbb termék.


A bónusz - Fabriano EcoQua A5 - Pontrácsos

Ha nem jön a Dolce Blocco, ezt vettem volna meg. Bár ebből a füzetből kettő kellett volna egy évre, de a 85g-os papírjával még mindig ő vitte el a pálmát és a borító színek is szépek. Gyakorlásra kiváló a Fabriano EcoQua, amíg rá nem érzel a Bullet Journal igazi ízére.

***

Persze, mindenki a saját igényei szerint választja ki a füzetét, de remélem, tapasztalataim által tudtam segíteni, ha úgy döntesz, belevágsz a kreatív idő tervezés világába. Meséld el, neked milyen tapasztalataid vannak! Kalandom folytatódik a Bullet Journal küldetésben, jövök még tippekkel, ötletekkel, beszámolókkal!


és ahogy telik az idő, csak egyre nehezebb.


A kauciót, azt felejtsd el, hogy visszakapod. Amint átadtad a főbérlőnek, már el is van költve. Hogy lelakd? Az is felejtős. Eddigi tapasztalataim alapján a főbérlők nagyon felkészültek. Kiköltözés napján legalább ötször végigmennek a lakáson, mindenhova benézve, addig keresgélve, amíg találnak kifogást, miért marad nála a pénz. Ez is tönkrement, az is. Ott lepattant a festék, hiányzik egy csavar a vécéülőkén, tehát már használhatatlan, szóval kauciót sohasem kapunk vissza.

Pedig az ember azt gondolná, hogy ezeknél a horribilis albérletáraknál a bérleti díjban már benne foglaltatik a karbantartás költsége is. Hát nem. Ahogy a közös költséget is elkérik, pedig az sem a bérlő terhe kell legyen, hisz nem ő a lakástulajdonos. Jó, ha tájékozódsz róla, hogy a közös költségből a ház mit finanszíroz, mert, ugye, ne te fizesd ki az x év múlva esedékes szigetelést.

Elkeserítő, hogy az albérletárak hogy el vannak szállva Magyarországon. Teljesen élhetetlenné vált ez az ország, és bár kapálózunk, kapaszkodunk, de egyre kevesebb pénz marad a pénztárcánkban. Közben jönnek az információk külföldi barátoktól, ismerősöktől, hogy egy havi fizetés elég kajára és albérletre. Éppen hogy, de elég. Itt egy havi fizetésből ki sem futja a bérleti díj, és akkor még a rezsi, kaja, bérlet, egyéb költségek.

Csodálkozol, hogy ennyien itthagyják ezt az országot? Mert én nem - és már bennem is megfogant a terv: elmenni. 

Elmenni, amint meggyógyultam, és össze tudjuk szedni magunkat annyira, hogy lépni tudjunk. Ha meggyógyulok, és talán munkába tudok állni újra. Ha... megannyi ha és feltétel, hogy a tervünket megvalósítsuk és élhetőbb életet tudjunk élni. 

Eszembe jut a kávéfőzős lány, és megértem. De kell a francnak kávéfőző, kell a francnak robotgép... Csak lakás legyen. Egyszobás, de nyugalomban, békében, háborítatlanul. Csak a menedék legyen meg, ahova minden este hazatérünk. Igen, külföldön elfogadott, hogy bérleményben laknak, nem feltétlenül mennek saját lakásba az emberek. De legyünk tisztában azzal, hogy sokkal humánusabb feltételekkel adják ki és nem feltétlenül mondják azt egy év múlva, hogy keress másik helyet. Azt hiszem, ez a fészekrakó-ösztön jellemzőbb ránk, magyarokra, sokkal jobban szeretünk a megszokásban, biztonságban élni, kevésbé vagyunk rugalmasak. Na, és a főbérlő szempontjából sem mindegy, hogy a három évvel ezelőtt megállapított díjat fizetem még mindig, mert nem emelheti meg, vagy új bérlőt keres ő is, immár magasabb összegért. És ők diktálnak, mi pedig beletörődünk. Addig, amíg el nem jön az a pont, hogy azt mondjuk, ez már megfizethetetlen. Kiadjuk a kezünkből a bérleti díjat, rezsit, és marad annyi, hogy hónap végére éppen csak elég.

Februárra költöznünk kell. Megint. Jön az agyalás, hogy miből és hogyan. Egyre többet gondoljuk úgy, hogy elegünk van. Eljött az a pont. Anglia, Írország, vagy valami egészen más, de meg kell adni magunknak az esélyt. Elegünk van, hogy éppen, mikor megnyugodnánk, éppen, mikor kezdenénk összeszedni magunkat, megint menni kell. Folyton alkudozunk az élettel, beérjük kevesebbel, lentebb adunk, megszorítunk - és még mindig nem elég. És mindig veszítünk rajta. Az elmúlt évek alatt már egy fél ház árát kifizettünk albérletre, nem jó belegondolni, hogy akár a sajátunkat is fizethetnénk. Itt állunk, álmokkal, tervekkel, és kifosztottnak érezzük magunkat. Csalódottabbak, fásultabbak és betegebbek leszünk. Nem csak mi. Egész Magyarország. 

De eszembe jut az első főbérlőnk is, Viola néni. "Gyerekeim, én nem meggazdagodni akarok a lakás kiadásából, azt vallom: élni és élni hagyni". És valóban így is volt. Ő volt az egyetlen, aki visszaadta a kauciót, aki nem kereste a lakásban a hibákat, aki nem járt a nyakunkra. Miért nincs több Viola néni ebben az országban?

... és eltitkolni, nem beszélni róla. 


Még mindig a tabuk, még mindig az előítéletek, még mindig a félelem a három betűs szótól. Lám, én sem tudom leírni, pedig két és fél hónapon keresztül Damoklész kardjaként lebegett a fejem felett.


A tények

Derült égből jött, csak azt éreztem, hogy fogy az erőm, amit a tavaszi fáradtságnak tudtam be, és hogy sokfelé koncentráltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy baj lehet. A Könyvhét utolsó napján történt, tervben volt, hogy kimegyek a Vörösmarty térre, de nem éreztem magamban erőt. Feküdtem az ágyon és pihentem... és azon agyaltam, hogy talán mégis... de aztán mégsem, mert véreztem. Véreztem, nem akart elállni. Hívtuk az ügyeletet, de leráztak. Nincs szabad mentőjük, menjek csak be a kórházba. Tanácstalan voltam. Abban reménykedtem, hogy eláll a vérzés, vagy csillapodik, és akkor villamossal be tudok menni a kórházba, de nem csillapodott, csak véreztem és véreztem. Inkább hívtuk a mentőt. Azonnal küldtek egy kocsit.

Kivérzett, életveszélyes állapotban kerültem a kórházba. Vérzéscsillapító, öt egység vér és egy kis műtét volt a menetrend. Daganatot találtak a méhemben. Mintát vettek belőle és elküldték szövettanra. Akkor vasárnap este a világ fordult meg velem, temettem magam. A kis doktor jött be hozzám, állt a ágyam végében és vigasztalt, győzködött, hogy a legjobb helyre kerültem, az ország legjobb szakembereinek a kezei közé. Emésztettem. Tudtam, hogy nem tehetem meg nem történtté. Elfogadtam, amennyire el lehet fogadni egy ilyen helyzetet. Nevet kapott: Jabba. Az én szörnyem. A bennem élő szörny.

Bátornak lenni

Az első ijedtség után hihetetlen lelki nyugalom szállt rám. Talán a lelkem mélyén picit féltem, de felemelt fejjel tekintettem előre, mindig csak a következő lépésre figyelve. Vizsgálatok, reménykedések, jó hírek, rossz hírek és csalódások. Minden nagyon gyorsan történt. Az a szörnyű, félelmet keltő kifejezés: ONKO TEAM. A legelső lehetséges időpont a műtétre, mert fiatal vagyok és megmentenek. Ebbe a mondatba kapaszkodtam, ez a mondat adott reményt. Az első vizsgálatok után, az MR és a tovább vizsgálatok alapján kiderült, hogy eléggé rossz a helyzet. Talán sosem tudok rendesen üríteni, kivezetnek egy zacskót az oldalamon és úgy kell éljek. Talán soha többé nem fogom érezni, ha pisilni kell, és spontán nem is fogok tudni. Ennyi és nem több. Nem volt kérdésem, nem akartam többet tudni.

Megálltam, hogy ne keresgéljek a Google-ban. Néha elpityeredtem, de az összeomlás elmaradt. Tartottam magam, folytattam a szokott napirendemet és csak a pozitív gondolkodást engedtem meg magamnak. Megvolt a műtét időpontja és vártam. Nem olvasgattam a leleteimet, és a lehető legkevesebbet foglalkoztam a "betegségemmel". Mert nem vagyok beteg! Csak van egy szemét kis élősködő a testemben, aki terjeszkedik bennem és zabálja fel az életemet. Rosszabb pillanataimban beszéltem hozzá és közöltem vele, hiába próbálkozik, velem rossz lóra tett.

Túlélni

A nagy műtét reggelén tudtam meg, hogy igazából milyen nagy a baj. Jabba az MR és a vizsgálatok alapján olyan szinten szétterjedt bennem, hogy a műtét veszélyes, és akár meg is halhatok. De így nem maradhatok, mert akkor egyszer csak elvérzek. Igazából nem volt kérdés, nekimegyek a műtétnek. Az orvosok között volt egy nagyobb vita, hogy miért tesznek ki engem egy ilyen veszélyes műtétnek - időnként angol nyelvre váltva, talán, hogy ne értsem -, hogy miért nem sugaraztak előtte? Hogy miért kell kockáztatni az életem? Végül beletörődve: Végül is meg lehet próbálni megműteni. Talán meg kellett volna ijednem? Rezzenéstelen arccal fogadtam és csak annyira próbáltam tartani magam, hogy minderről a férjemnek ne tegyek említést, mielőtt bevinnének a műtőbe.

Aztán aludtam egy nagyot. Két és fél órát, a tervezett hat órás műtét helyett. Zaklatottan ébredtem, mindenáron kontrollálni akartam magam, folyton inni kértem és fel akartam kelni, kipattanni az ágyból, mert nem bírtam feküdni, és mert nagyon fájt a hasam. A műtét sikerült. Csak ennyi volt a fontos. Később megtudtam, hogy nem volt annyira vészes, mint ahogy gondolták. Csak a méhemet kellett eltávolítani és minden egyéb, amit az MR-en láttak, valami csodálatos módon eltűnt, nem találták bennem, hiába keresték.

Hogyan tovább

Mégis egy pici félelemmel írom le ezeket a sorokat. Damoklész kardját nem tudom olyan könnyen elhessenteni a fejem fölül. Jabba halott, eltávolították. Áttétet nem találtak. Szerencsére tudok rendesen üríteni és a pisilés is rendben van, azokat a területeket nem érintette a műtét. Az ONKO TEAM ítélete alapján kemoterápiára nincs szükségemcsak sugárkezelésre. Várjuk a szövettan eredményét és izgulok nagyon, hogy a véráramba, ugye, nem került bele? El kellene mennem mammográfiára. Rettegek. Most rettegek, mikor a nehezén túl vagyok. Szúrom magam minden nap a vérhígítóval. A sebem alsó része nehezen gyógyul. Jó nagy vágás. Hosszában. És vár még rám 28 kezelés, sugár. Kiszámoltam, ha jól megy, karácsonyra éppen befejezzük.

Beszélni róla

Muszáj. Olyan keveset tudunk erről a betegségről, olyan keveset beszélnek róla. Én szinte semmit sem tudtam róla: méhtest rák. Fogok még róla beszélni. Sokat.

Eddig miért hallgattam? Az előző betegségem miatt szerzett rossz tapasztalatok miatt. A család és az úgynevezett barátok viselkedése miatt. Nekik üzenem: Nem az az erős, aki nem lesz beteg. Az az erős, akivel megtörténik és feláll belőle. Ez kiszámíthatatlan. Nem volt hajlamom erre a betegségre, mégis megtalált. Nem én kerestem, jött magától. Nem én akartam, ezt senki sem akarja. Nem beszéltem róla, mert éppen akkor küldtem körbe a kéziratomat és nem akartam, hogy ne merjenek őszinték lenni velem a betegség miatt. Mert nem akartam sajnálatot, szánalmat és részvétet. Egy kicsit eltűntem. Nem beszéltem emberekkel, akikkel addig beszéltem, mert nem akartam azt hazudni, hogy minden rendben van. Sokat tanultam és sokat tapasztaltam. A legfontosabb, amit megtanultam, hogy legkevésbé a családra számíthatok, de leginkább önmagamra és a csodálatos férjemre, aki egy pillanatra sem engedi el a kezem.

Köszönöm, jól vagyok, és csak előre nézek. Túléltem ezt is. Már háromszoros survivor vagyok.

Bakancslista

A műtétre készülve kezdtem írni. Nem igazán bakancslista, csak valami hasonló. 1000 ok, amiért érdemes élni, mert van egy csomó álmom, tervem, mert annyi mindent szeretnék még!

A véletlenek

A kedvenc zenekaromtól éppen aznap jelent meg ez a videóklip, amikor kijöttem a kórházból. Két nap múlva jött a hír, hogy végre, most első alkalommal, jövő áprilisban jönnek Budapestre. A férjem azonnal megvette a jegyeket.





Egy kéz kapaszkodott a portól szürkére festett függönybe. Madárkaromba görbült bütykös ujjak fonódtak a félévszázados csipkére. Egy sápadt arc rémlett fel a takarásból, mélyen ülő, apró szemek lakhelye, melyek ijedt nyugtalansággal fürkészték az utcát.

– Senki – motyogta reszketeg hanggal, miközben keze erőtlenül hanyatlott aszott teste mellé és óvatos léptekkel a karosszékhez csoszogott.

Na, akkor álljunk meg egy pillanatra, mert nehezen tudok elmenni emellett a kijelentés mellett. Amikor azt mondja valaki, hogy azért nem olvassa a mai könyveket, mert túl sok dráma van bennük, nem tudom elfogadni érvként, sem úgy, mint olvasó, sem úgy, mint író. Főleg, mint író, aki tisztában van a dráma és az általa kiváltott érzelmek mozgatóerejével. Olvasóként pedig azt szeretem, ha egy könyv érzelmeket vált ki belőlem, és a dramaturgiája úgy van felépítve, hogy megélem benne a mélypontot és a katarzist is. Azt hiszem, ezzel le is lőttem a poént: dramaturgia. Dráma.