A Krisztus kép

Nincsenek megjegyzések
Nagynéném elragadtatott kiáltást hallatott, amikor észrevette a képet. Egy csapásra, mintha kicserélődött volna: visszafogott zárkózottsága lehullott róla és eddig sosem látott kislányos bájt vett magára.
- Szia Jézuska! – emelte borospoharát vidáman, majd szavait hozzám intézve mondta – Még töviskoszorúja is van!
Jézuska, ízlelgettem a szót. Tehát így hívják a képen lévő férfit. Apa nem mondta, sosem beszélt róla. Próbáltam felidézni, hogy került ez a kép a falra, de nem emlékeztem. Egyszer csak ott volt, vagy mindig is ott volt. Apa néha csak felakasztotta a munkáit egy szegre anélkül, hogy bármit is mondott volna. Nem várta, hogy szavakkal fejezzük ki tetszésünket, de ha mégis megtörtént, rezzenéstelen arccal fogadta a bókokat. Ezt a képét különösen szerettem, gyakran megálltam előtte és nézegettem a hosszú hajú férfit, a sápadt, beesett arcot, ami egyszerre volt ismeretlen, mégis ismerős.

Vészjelzés

Nincsenek megjegyzések

– Bányászlámpa – mondta apám, amikor megmutattam neki a padlásról mentett, ósdi, rozsdás szerkezetet. Kezével letörölgette róla a poros pókhálót, miközben arcán ritkán látott mosollyal forgatta a kezében. Nosztalgikus mosoly volt, emlékek ébredtek benne régről, a távolból, ahova nekem nem volt bejárásom. Ez az ő magánszférája volt. A múlt csak az övé volt, a múltról sosem mesélt, megtartotta magának. Védekezett. A védekezés annyira a részévé vált, hogy nem tudott másként élni, titkai voltak, amiket megőrzött. Túlélési ösztön, amit olyan korból hozott magával, ahol regulák szerint kellett élnie az életét.

Hófehér

Nincsenek megjegyzések
Gomolygó fehérség vesz körül, megérint, körülölel, hívogat, csalogat magához egyre csábítóbb ígéretével, mint anya elveszett gyermekét. Szívem meglódul, kalapál, olyan, mint hazaérkezni, olyan, mintha sosem mentem volna el, mégis megérkezem, ismerős, mégis idegen. Mennék és maradnék. Vívódom, de nincs időm érveket és ellenérveket felállítani. Értelme sincs, mert tudom, ott leomlanak a falak, lehullik a lepel mindenről, tiszta és vakító igazságban mártóznék meg. Döntést kell hoznom és vacillálok, gyötrődöm, őrlődöm a gondolatok örvényében, megrohannak az információk, amiket rám zúdít, próbálok látni, meglátni, átlátni. Ott vár a szabadság, ott könnyű lehetek, ott semmi sem fáj, ott minden lehetséges, ott én vagyok én magam, és nincs többé sötétség.

Dilemma - Daeryss útja merre legyen?

4 megjegyzés
Mert elképzelni talán nem is tudjátok, mennyire nehéz ez az egész írós játék. Aki csak olvas, lehet, hogy bele sem gondol, mennyi akadály van, amin át kell küzdeni magunkat. Sokszor a saját korlátainkat kell áttörni, de legtöbbször már csak állunk tehetetlenül, mert nem jön az isteni szikra, hogyan menjünk tovább. Aki ír, az úgyis tudja. Tudja, hogy cél nélkül, csak az örömért, csak az asztalfiókba nem lehet írni. Néha próbáljuk ezzel áltatni magunkat, de aki ezt vallja, az tulajdonképpen a kudarctól fél. Lelkünk legmélyén tudjuk, hogy az a célunk, hogy a művünk kiadásba kerüljön. Vagy így, vagy úgy. Kiadó támogatásával, vagy magán úton. Van, hogy egyik út sem járható az előbb említett korlátok miatt.

Kéket álmodom

Nincsenek megjegyzések

Kéket álmodom.
Tenyerembe hullanak tinta színű virágok.
Bársony szirmok olvadnak bőröm alá, vénámban lüktetve csordogál kék szín patak.
Szívemhez ér a tekeredő időfonál.
Formál.
Intonál.
Szívem kéket dobban, kéket lüktet.
Kék hangon énekel.
Világok robbannak ki belőle, arcokat formál érzéseket táplál beléjük, tinta patak vizével öntözi. Rózsákat növeszt.
Hosszú szárú rózsákat.
Kéket.
Csupa kéket.